Vélemény

Minden év végén hajlamosok vagyunk a számvetésre. Történhet ez egyéni vagy családi életünkben ugyanúgy, mint kisebb vagy nagyobb baráti, szakmai, politikai, intézményi és minden más olyan közösségben, amelyek a romániai rendszerváltozás után ugyancsak színessé tették és teszik a társadalmi életet.

Kedden a Képviselőház munkaügyi bizottsága elfogadta a szolgálati nyugdíjak – népszerűbb nevükön: különleges nyugdíjak eltörlését – két kivétellel: megmaradna a szolgálati nyugdíjuk a rendőröknek és a katonáknak. A jogszabályról majd a Képviselőház plénuma fog dönteni, amely egyben jogosult a törvényszöveg végleges formájának a kialakítására.

A múlt héten jöttem haza Ausztriából. Kirándulásom egyik szomorú tapasztalata, hogy Bécsben a gyönyörű szép templomok vasárnap eléggé üresek. Mintha igazolódott volna a hír, miszerint Nyugaton az emberek elvilágiasodnak. A világiasodás – önmagában véve – még nem olyan nagy baj, hanem a vele párhuzamos felelőtlenné válás az, ami aggasztó.

Ki lőtt ránk? Kire lőttünk? Íme, két kérdés, amire harminc év távlatából sem kaptam választ. Úgy adta a sors, hogy 1989. december végének eseményeit sorkatonaként értem meg. Mint sok más sorkatonát, minket is kivezényeltek védeni… nem tudom mit. Bizonyára a repülőteret Nagyszebenben, ugyanis annak a szélén, egy kis barakkban kellett meghúznunk magunkat – mikor éppen nem voltunk a lövészárokban, nem teljesítettünk őrszolgálatot.

A nemzetközi sajtó tele van az angol választásokra vonatkozó hírekkel. Arról azonban egy szó sincs, hogy a Londonban a torik nyilvánvaló demokratikus győzelme ellen erőszakos tüntetések zajlanak. Vannak angol állampolgárok, akik a megkérdőjelezhetetlen választói döntést – implicite magát a demokráciát – nem hajlandók elfogadni. Maga a tény is megdöbbentő, mert újra azt jelzi, hogy a mai szép új világban bizonyos politikai erők és pártalakulatok egyszerűen magát a demokratikus világrendet utasítják el. Nyíltan és agresszíven. A demokrácia nevében…

A hír rövid és tömör: a Csíki Székely Múzeumban december 10-én megnyilt és január közepéig látható az 1910-ben született és 1991-ben elhunyt Olajos Béla gyűjteményes festészeti kiállítása. Ami viszont a mondat mögött van, annál érdekesebb. Banner Zoltán szerint ugyanis „ Olajos Béla talán az egész második világháború utáni erdélyi művészet legrejtőzködőbb művésze volt, a korszak egyik legérzékenyebb festője, legálmatlanabb álmodozója és legderűsebb áldozata.”

Bevallom, nem sokat gondolkoztam azon, hogy az emberi jogok, ezen belül a nőknek a férfiakkal való egyenjogúsága liberális alapérték-e. Ha ironikus akarnék lenni, azt mondanám: úgynevezett liberális úgynevezett alapérték, annyira kiürültek ezek a fogalmak (is); vagy hogy még érhetőbb legyek, azt mondhatnám: mindenesetre semmiképp nem úgynevezett illiberális alapérték. Illiberálisék ugyanis minduntalan sokoldalúan bizonyítják a nők (esély)egyenlőtlenségét, olykor kérkednek is vele…

A minap Klaus Johannis államfő visszavette Adrian Năstase egykori miniszterelnöktől a Románia Csillaga érdemrendet. 2016-ban Tőkés Lászlótól vonta vissza ezt a kitüntetést, azért, mert a püspök úr valami kedvezőtlent nyilatkozott Romániáról, az itteni politikai rendszerről. Tehetett volna egyebet is a tisztelt államfő, de ez volt számára a legkényelmesebb.

A hét végén két háromszéki kastélyt kerestünk fel népes újságírócsapattal. Árkoson maga a tulajdonos, Jankovich-Bésán Elemér gróf fogadott, aki megmutatta a családi kápolnát és végigkalauzolt a hatalmas kastélyon. Elégtétellel közölte, hogy sikerült megfékeznie a kápolna beázását, önerőből javította meg az időviselte tetőt. Utána a kastélyon kalauzolt végig.

Az utóbbi időben sok mindent összeolvastam az amerikai demokráciáról. Azonban az, amit Daron Ačemoglu amerikai közgazdász és társadalomtudós Spiegelnek adott interjújában elmondott, engem is megdöbbentett. A szerző, amint az nevéből is kiderül, török származású. A Massachusetts Institut of Tachnology professzora. Kitűnően kiismeri magát egykori szülőhazája és Amerika politikai-társadalmai viszonyai közt is.

Hogyha egy nyugat-európai csúcsértelmiségit megkérdeznének, hogy mit tud a romániai szellemi-művelődési értékekről, alighanem a szobrász Brâncuşi-t említené meg, esetleg a dadaista Tristan Tzarát vagy az abszurd drámák íróját, Eugen Ionescut, netán Mircea Eliadet, akinek vallástörténeti könyveit világszerte ismerik.

Gyakran gondolok arra, mennyire elfecsérelt idő volt az utóbbi harminc évben túlzott érdeklődéssel követnem a napi politika eseményeit. Azt már az elején eldöntöttem, hogy a szerkesztést, lapcsinálást, újságírást nem cserélem fel politikai pályával. Egyik indokom az volt, hogy alkatilag távol áll tőlem a politikai erkölcs (vagyis hogy ha a képviselt közösség érdeke úgy kívánja, lehet, sőt kell hazudni, manipulálni, vagy hallgatni, amikor szólni kéne), de mostanra rájöttem: ez becsületesen nézve inkább csak kifogás, hiszen ha következetes volnék, másoknak, politikusoknak sem nézném el, hogy ilyesmit csinálnak – akkor sem, ha a „mi ügyünk” érdekében teszik.