Sarány István

Kádár Jánosnak tulajdonítják a címül írt kijelentés fordítottját: Aki nincs ellenünk, az velünk van, mondván, hogy visszájára fordította a Rákosi-korszakban dívó Aki nincs velünk, az ellenünk van mondatot. S abban az időszakban, a proletárdiktatúra korában ez nem egy egyszerű kijelentés volt, hanem politikai véleménynyilvánítás, és egyben felhívás, parancs az osztályellenséggel való leszámolásra, a hivatalos kurzusba való betagolódásra.

Hosszas bizonytalankodás, kapkodás után tegnap elkezdődtek a nyolcadikosok tudásszintjét felmérő országos vizsgák. A hazai magyar nyelvű médiában nevezik azt kisérettséginek, képességvizsgának – nem összetévesztendő a művészeti, sport-, felekezeti vagy katonai oktatásban való részvételt megelőző alkalmassági vizsgával –, de nevezik záróvizsgának is.

Olvasom a hírekben, hogy van egy derülátó meg egy borúlátó forgatókönyv, ami az autópálya-építést illeti. Derűs hangulatában lehetett, aki a derűlátóbb változatot megfogalmazta, ugyanis nagyon viccesen hangzik: idén 50 kilométer készülhet el. A borúlátó jóslat is ugyanilyen vicces, ugyanis 25 kilométer befejezését saccolja.

Kétségtelenül, a hétvége kiemelkedő eseménye a pünkösdszombati csíksomlyói zarándoklat volt. Furcsára sikeredett a koronavírus-járvány terjedésének megfékezése érdekében hozott korlátozások miatt: elmaradtak a gyalogosan érkező keresztalják, elmaradtak a tömegesen, autóbusszal érkező szervezett zarándokcsoportok, elmaradtak az immár intézményesült zarándokvonatok, elmaradt az ilyenkor szokásos vendégjárás a környéken lakóknál.

Tusnádfürdőn láttuk, hogy a lakóházak – általában az épületek – nagy részét villanypásztorral vették körül. Nem másért, de ott is valamiképpen szeretnék távol tartani a medvéket, amelyek egyre sűrűbben merészkednek lakott területre az élelemszerzés reményében. Az ötlet tehát adott volt – ha ház és medve, akkor villanypásztor.

Ismételten beigazolódott a mondás, miszerint ami késik, az nem múlik. Hosszú ideig azzal vitte a prímet Hargita megye az országos híradásokban, hogy kisebb a fertőzöttek száma és a lakosság számához viszonyított aránya, mint az ország több más régiójában. Találgatták, találgattuk is, hogy vajon mi lehet az oka? Talán szebbek vagyunk és okosabbak, mint a szomszédos Suceava, Maros vagy Kovászna megyében?

Bő másfél évtizede, mikor csak tehetem – többnyire szakmai rendezvények alkalmával, ritkábban azon túl is – a Vajdaságba látogatok újsáígróbarátainkhoz, s ugyanannyi ideje ők is felkeresnek minket hasonló indíttatásból. A szakmai kapcsolatok baráti kötelékké alakultak. Először náluk ittam igazán finom pálinkát, olyat, amelynek az illatáról és az ízéről találgatás nélkül megállapíthattad, hogy azt milyen gyümölcsből párolták: almából, barackból, birsből, szőlőből vagy netán eperből.

Ismét szegényebb lett a csíkszeredai, a székelyföldi közélet: az elmúlt évtizedek egyik meghatározó személyisége távozott Beder Tibor személyében. Ő, aki mindig szeretett úton lenni – lehetőleg gyalogosan –, szerdán indul utolsó, végső útjára.

Vasárnap szomorú évforduló volt: 34 éve következett be a csernobili atomkatasztrófa. A balesetről később szereztünk tudomást – s nem csak mi, akik annak idején szűrt híreket kaptunk, hanem a nyugati demokrációkban élők is.

A karantén, a bezártság a szörnyű szóval szociális távolságtartásnak nevezett elkülönülés újból előtérbe hozta az online tér használatának kérdését, rávilágítva arra, hogy a hatóságok ebbe az irányba is tudnak lépni, akár határozottan is, ha némi kényszerítő hatást tapasztalnak.

Később már mosolyogtam azokon a híreken, amelyek arról számoltak be, hogy a világ egyik vagy másik táján működő lelkész a világháló nyújtotta lehetőségeket kihasználva gyóntat, hihetetlennek tartva, hogy virtuálisan is lehet elintézni olyan dolgokat, amelyek személyes kapcsolat nélkül elképzelhetetlennek, lehetetlennek tűnnek.

„A népszokások csak ritkán szuverén események, hisz mindig integrálódtak a vallásos ünnepek rítussoraiba, szerkezetébe. És ez fordítva is igaz: az egyetemes vallási ünnepek sokszor a népszokások szövetében ritualizálódnak”.