Meggyőződésem, hogy sokunknak már az idegeire ment az immár négy hete tartó bezártság. A bajt csak tetézte, hogy erre az időszakra estek a húsvéti ünnepek is, amelynek az előkészületei és megünneplése is közösségi események sora. S ezeket az eseményeket idén szűk – a legszűkebb – családi körben kellett megülnünk. S hogy bánatunk még teljesebb legyen, bekövetkezett a görögkeleti húsvét előtti kis intermezzo, a belügyminiszter fényhordozásos, kenyérszenteléses magánakciója – bár erről lehetne vitát nyitani! – ami a szigorú szabályok lazítását eredményezte volna. S ami túl azon, hogy ellenmondott a józan észnek, még sértő is volt a más vallásúak számára. De ezen is túlvagyunk, s elégtétellel nyugtázhatjuk, hogy nagy kilengések, túlkapások nem voltak.

Az ország még ünnepel, mi azonban már a holnapi lapot készítjük elő. Tehát ismét birtokba vettem padlásszobámat, ahol berendeztem – divatos szóval élve – a home office-omat, egyszemélyes szerkesztőségemet, ahol immár ötödik hete tevékenykedem karantén-magányomban. Közben amit csak lehet, a virtuális térben rendezzük, intézzük: a számlák kifizetésétől a bevásárlásig, az információszerzéstől a lapkészítésig, a szakmai szervezet közgyűlésétől a család távol élő tagjaival és a barátokkal való koccintásig.

Talán soha ilyen nagy mértékben nem használtuk a virtuális teret, mint ezekben a hetekben, még olyanok is hozzászokták használatához, akik eddig nem, vagy csak ritkán éltek ezzel a lehetőséggel. Így például az állam. Sok minden, amit eddig számos papír, űrlap kitöltésével, lepecsételésével és sétáltatásával lehetett megoldani, most működik gombnyomásra. Kiderült, hogy nem kell személyesen bevinni mindent a különböző hivatalokba, elég ha elektronikus levélben juttatjuk el a dokumentumokat, vagy feltöltjük őket egy online felületre. S az is kiderült, hogy nem kell mindenhová készpénzzel szaladnunk, jól működnek a kölönböző eszközökkel a pénzutalások.

Emlékszem, a kilencvenes évek legelején volt, hogy külföldi ismerőseink látogattak meg, s mesélték, hogy hallottak olyan fényképezőgépről, amelyik nem filmen, hanem digitálisan tárolja a képeket, s a számítógépen lehet nézegetni. S arra is emlékszem, hogy akkor már bankkártya lapult a zsebükben. Nem telt el sok idő, s immár nekünk is bankkártyánk volt – még akkor is, ha reszketve jöttünk haza éjszaka a tengerpartról, hogy kitart-e hazáig az üzemanyag, mert egy benzinkútnál sem lehetett kártyával fizetni Sepsiszentgyörgyig. Aztán lett nekünk is digitális fényképezőgépünk, mobiltelefonunk, tárcsázós internetünk és internetes levelezőnk, s újabb kis idő múlva már a telefonunk alakul át okoskütyüvé, egyesítve a maroknyi készülékben a telefont, a fényképezőgépet, a zenelejátszót, a hordozható rádiót, a televíziót, a riportermagnót és az asztali számítógépet – s még ki tudja miket. Az ország lakossága hamar ráharapott a korszerű techikára, megszokta annak használatát, mert rájött, hogy a modern eszközök megkönnyítik életét.

Nem így az állam, az állami vállalatok. Míg a bankok már több, mint húsz éve bocsátanak ki kártyát, s immár telefonnal, okosórával is lehet fizetni, különböző kütyükön bankolni, addig például az adóhivatalokban alig egy-két éve lehet kártyával fizetni, az állami postán pedig még ma sem.

A karantén, a bezártság a szörnyű szóval szociális távolságtartásnak nevezett elkülönülés újból előtérbe hozta az online tér használatának kérdését, rávilágítva arra, hogy a hatóságok ebbe az irányba is tudnak lépni, akár határozottan is, ha némi kényszerítő hatást tapasztalnak. S márpedig a járványnak, a járvány következtében elrendelt kijárási korlátozásoknak köszönhetően erőre kapott az online ügyintézés.

Nem is volna olyan nagy gond, ha legalább ez működne. Már csak azért, hogy ne menjen teljesen az idegeinkre a bezártság.