Sarány István

Restellem bevallani, de külföldi utazásaimról általában hűtőmágnest is hozok haza – emlékként. Segít felidézni az elménkben meg a szívünkben elraktározott emlékeket.

Minap a feleségem hazaállított egy SICC-cel. Egy könyvturkálóban vásárolta potom pénzért. Ő is ismerte, az ő gyermekkorában is sokat forgatták, használták, játszottak belőle. Csodálkozva ütöttem fel, ugyanis nem ilyenként maradt meg az én emlékezetemben.

A szombati csíkszeredai történések ismételten bebizonyították, hogy a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes éves naptárának talán leglátványosabb eseménye az Ezer Székely Leány Napja.

Történt ezelőtt bő száz esztendővel, mikor a Székelyföldön is kezdték építeni a vasutat, hogy falugyűlést hívtak össze az egyik faluban, ismertették a vasúti pálya tervezett nyomvonalát, s a falu szélén lakó János bácsival közölték, hogy a sínek épp a telke végében fognak elhaladni, nagyjából ott, ahol a csűr áll.

Idén több turista keresi fel a Székelyföldet, mint az elmúlt két megszorításokkal teli esztendőben, néha az az érzésünk, hogy az élet visszatért a normális kerékvágásba. Holott korántsem tért vissza, csak szeretjük azt hinni, hogy visszakaptuk régi életünket.

„A prófétának csak a saját hazájában és házában nincs becsülete.” Jézusnak tulajdonítja Máté evangéliuma a sokat idézett kijelentést, amely a nemrégiben elhunyt Szakáts Béla szobrászművészre is igaz.

Minap összefutottam egy kedves ismerősömmel, aki hosszú évek óta ingázik lakóhelye és munkahelye – Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda – között. Meggyőződéssel és meggyőzően mondja, hogy mikor Kolozsváron élt és dolgozott, akkor sem töltött kevesebbet naponta az autó volánja mögött vagy a tömegközlekedésben.

Rövid idő alatt immár a harmadik jegyzet foglalkozik a csíksomlyói pünkösdszombati a búcsú kérdéskörével a bukaresti rádió magyar adásában. Lehet, hogy van, aki immár túlzásnak tartja a téma taglalását, én azonban inkább arra hajlok, hogy érdemes a kérdéssel foglalkozni, ugyanis a zarándoklat nemcsak egyházi, avagy hitbeli kérdés, hanem azon jóval túlmutat.

Minap Kassán jártam. Rég készültem felkeresni a felvidéki nagyvárost, ugyanis olvasmányélményeim felcsigázták kíváncsiságomat. Egyrészt a családi legendáriumból ismert, emlékiratban megörökített történetek feleségem dédapja ifjúkoráról, másrészt szerkesztőként szerzett élményem: pár évvel ezelőtt ért a szerencse, hogy könyvvé szerkeszthettem Balassa Zoltán kéziratát, Kassát bemutató útikönyvét.