Ágoston Hugó

Ritkán volt nehezebb és egyben könnyebb dolgom, mint most. Nehezebb, mert egy nemzeti trauma a téma (nem először), nevezetesen az, hogy a magyar kormány önhatalmúlag átvette a tudományosság irányítását, lenyúlva az ország elitintézménye, az Akadémia kutatóhálózatát, erőforrásainak nagy részét – és a könnyebb, mert nem teszek egyebet, mellékelek egy levelet.

Szeptember elsején életbe lép az új nyugdíjtörvény, amelynek értelmében a nyugdíjpont értéke 1100 lejről 1265 lejre, tizenöt százalékkal – ezzel egyidőben a garantált minimálnyugdíj értéke tíz százalékkal, 640 lejről 704 lejre – emelkedik. Kereken egy év múlva, nem mellékesen választási évben, a nyugdíjpont értéke a mostaniról 1.775 lejre, azaz adék újabb negyven százalékkal nő. További egy esztendővel később már 1875 lej lesz a nyugdíjpont értéke. 2022-től a pont nem változik ugyan, de a nyugdíjakat e törvény szerint inflációkövetően emelni fogják.

Fél évszázadnyi bukarestiség után furcsa arra gondolnom, hogy ez az idő életem kétharmadát méri, míg előtte az első negyedszázadom kétharmadában iskolapadokat koptattam. Ennyire „bekeretezve” látszólag jóformán minden, ami történt és amit csináltam: kényszerpályán – úgymond determináltan – játszódott. Ez kényelmes gondolat is lehetne éppen, hisz felmentene kerülőim, tévedéseim, rossz döntéseim feldolgozásának kényszere alól, de voltaképpen rettenetes, mert ez a kényszer mégis egyre inkább nyomaszt.  

Véleményem szerint a sajtó nem aknázta ki eléggé a választási kampány tragikus és a népszavazás komikus – mondjam tudálékosan – szubsztanciáját.

Az idei európai parlamenti választások főleg amiatt fontosabbak minden eddiginél, mert soha ilyen nagy nem volt a tanácstalanság a tennivalókat és az unió jövőjét illetően. Valahogy az történik, amit Mark Twain úgy fejezett ki, hogy „miután végképp szem elől tévesztettük a célt, megkettőztük erőfeszítéseinket”.

A klímaválság politikai viták kereszttüzébe került, ezzel valószínűleg minden esély elszállt arra nézve, hogy megússzuk. Pozitív visszacsatolásos folyamatok kaotikussá, azaz alighanem visszafordíthatatlanná teszik a földi klímaváltozást. Az önző érdek, a felelőtlenség eljátssza az utolsó lehetőséget is. A vita globalizálódik, de nem a probléma megoldásáról szól, hanem arról, hogy létezik-e a probléma.

Kedves hallgatóim, egyre többet gondolok a bukaresti A Hét című lapra, ahol az újságírói pályám indult, amelytől a legtöbbet kaptam nem csak szakmailag, de közösségileg, erkölcsileg és lelkiekben is.

Jövőre lesz A Hét megalapításának ötvenedik évfordulója, és ahogy méltatlanul kevéssé van jelen a köztudatban a lap neve, teljesítménye és hatása, úgy – előre látom – nem sikerül rendesen megünnepelni az évfordulóját sem. Van okom nosztalgiázni azért is, mert mától, szó szerint a mai nappal kezdődően, mondhatni hivatalosan, a személyazonosságim szerint sem vagyok már bukaresti lakos. Ebből az alkalomból talán megengedhető számomra némi énközpontúság.

Nem kell futballszakértőnek, vagyis mindenkinek lenni ahhoz, hogy felfigyeljünk egy sajátos jelenségre: a szurkolók politikai radikalizálódására. Erre a nemzetközi foci is bőven szolgáltat iskolapéldákat. A már nevében királypárti Real Madrid szurkolótábora a labdarúgáson túl is állandó konfrontációban van a katalán függetlenséget jelképező FC Barcelona szurkolótáborával.

Ki tudja hányszor írjuk le ezt minduntalan? Hosszú folyamatról van szó, amihez hasonló a fejlett világ sok országában tapasztalható, s…

Miután a táborok a teendőkön testvériesen megosztozva szétverték az ország jóformán teljes intézményrendszerét, egyik az egyik felét, másik a másik felét, a harmadik azt, ami még nyomokban megmaradt, szemmel láthatóan megtalálták a módját a politikai osztály lecserélésének is. A recept nem új, de hatékonyságát növeli a szekuspártok és a szociális háló feltuningolása.

Két héttel ezelőtt a hatalom imposztorairól elmélkedvén megemlítettem, hogyan távolította el Laura Codruta Kövesi és klikkje koholt vádak alapján Tiberiu Nitu főügyészt, hogy az államelnök Augustin Lazart nevezhesse ki helyébe az országos vádhatóság főnökévé. Tulajdonképpen az foglalkoztatott, hogy meddig mehet el a cinikus pofátlanság, a híres román „tupeu” a háttérhatalom részéről.

A hét elejének megrázó híre volt, hogy egy tekintélyes amerikai szakmai szervezet, a World Justice Project éves jelentése szerint joguralom tekintetében az Európai Unió (28 tagország), az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA, négy tagország: Izland, Liechtenstein, Norvégia és Svájc) és Észak-Amerika (23 ország) országai közül Magyarország a legutolsó, indexe a legalacsonyabb; világviszonylatban pedig az ötvenhetedik a vizsgált százhuszonhat ország közül. (Például Jordánia vagy Botswana vagy a monarchikus Egyesült Arab Emirségek is megelőzi.)

Ahogyan az uniós tisztújításnál kábé százszor nagyobb érdeklődést váltott ki a romániai közvéleményben a teniszező Simona Halep wimbledoni győzelme, számomra ezeknek a napoknak a legjelentősebb nemzetközi híre Mircea Geoana őszi kinevezése az Észak-Atlanti Katonai Szövetség főtitkár-helyettesévé, a NATO második emberévé. Utóbbinak azért is örülök, mert valamiképpen a sors igazságot szolgáltatott egy olyan embernek, diplomatának és politikusnak, akivel csúnyán elbántak, a legaljasabb módon megfosztották államelnöki győzelmétől és mandátumától.