Véleményem szerint a sajtó nem aknázta ki eléggé a választási kampány tragikus és a népszavazás komikus – mondjam tudálékosan – szubsztanciáját.

Az idei európai parlamenti választások főleg amiatt fontosabbak minden eddiginél, mert soha ilyen nagy nem volt a tanácstalanság a tennivalókat és az unió jövőjét illetően. Valahogy az történik, amit Mark Twain úgy fejezett ki, hogy „miután végképp szem elől tévesztettük a célt, megkettőztük erőfeszítéseinket”.

Tekintély- és iránytévesztett vezetők és intézmények, csalódás és növekvő bizalmatlanság, szélsőséges nézetek térhódítása – de legfőképpen önzés: a számonkérhetetlen nagyok gátlástalan és részrehajó érdekérvényesítése, a ’quod licet Iovi non licet bovi”.

Érdemes idézni Böröcz József szociológus, az amerikai Rutgers Egyetem tanárának interjújából éppen a térségünre vonatkozó néhány megállapítást: „… az EU-belépésnek az adott geopolitikai térben nem volt igazi alternatívája. A ma Visegrádi Együttműködés valamiféle kiterjesztett változatának, egyfajta huszonegyedik századi, demokratikus szövetségiállami poszt-monarchikus közép-európai államfélének egy adott pillanatban elvileg talán lett volna esélye, de a régió politikai és „értelmiségi” elitjének szellemi és morális állapota, a vad „lenyúlós” és hatalomkoncentrációs hajlam, melyet katatón nacionalizmus és sültrasszista rövidlátás foglal keretbe, ezt nem tette lehetővé. A csatlakozásnak kétségkívül voltak-vannak – fölöttébb korlátozott – hasznai. Az más kérdés, hogy e hasznot a közép-kelet-európai régióban két fő érdekcsoport: a mindenkori helyi kormányok klientúrája, illetve a nyugat-közép-európai régió Kelet-(Közép-)Európa lerablására szakosodott nagytőkéje fölözi le. Hozzáteszem, nehéz nem észrevenni, hogy mind a helyi klientúra, mind pedig az osztrák és bajor nagytőke évszázados történelmi mintákat követ abban, ahogy kialakítja a Kelet-Közép-Európa társadalmi, természeti és egyéb erőforrásainak elvonására irányuló uralmi rendszereit. Ahogy az arccal a tenger felé fordult nyugat-európai társadalmak gazdagsága az amerikai kontinens, Afrika és Ázsia társadalmainak arcátlan és brutális kifosztásán alapult, a szárazföldi birodalmakat működtető nyugat-közép-európai nagytőke és ennek különféle államalakulatai a mi régiónk lerablásából gazdagodtak meg. Ezek az európai gazdaságtörténet legalapvetőbb történeti tényei, és én a magam részéről lélegzetelállítónak találom, milyen pontossággal reprodukálja ezeket az évszázados mintákat a huszonegyedik századi európai geopolitikai rend a mi térségünkben is..”

Sajnos „az évszázados történelmi minták követésében” éppen az Európai Néppárt járt az élen, amely az utóbbi meghatározó ciklusokban az uniót irányította. Természetesen a követett cél, a „lerablás” elsősorban gazdasági-geopolitikai lényegű, de nem tekinthetünk el az azt szentesítő cinikus eszközöktől: a kettős beszédtől, a demagógiától, a részrehajlástól, a zsarolásoktól sem. Mindezek vegytisztán tetten érhetők például a Romániával való bánásmódban, a 2012-es államelnök-felüggesztéstől a titkosszolgálatok igazságszolgáltatásba történő beavatkozásának bármely nyugati demokráciában egyszerűen elképzelhetetlen kaucionálásáig.

Tragédia idehaza a közélet általános, kampányok idején heves eldurvulása. Romániában ma a szekuspártok kortesei náci jelszavakat skandálnak, valamiféle titokzatos védettség és büntetlenség mögül nyíltan erőszakkal fenyegetőznek, kilátásba helyezve, hogy hatalomra kerülve mind bebörtönzik politikai ellenfeleiket. (Ezek szerint még inkább, mint a DNA révén eddig tették.)

Az egyik ilyen új pártnak az elnöke, volt kormányfő, kiskatona korától szekus: a marosvásárhelyi pogrom megszervezésében meghatározó szerepet játszó szélsőjobb ultranacionalista alakulat ifjúsági szervezetnek volt vezetője.

Az az ember, aki másfél évtizede elindította (igazságügyi miniszterével), majd kiteljesítette (a korrupcióellenes ügyészség vezetőjével) a politikai leszámolások sorozatát („karóra, fiúk!”), aki végig az Európai Néppárt védence volt, aki csalással nyerhetett elnökválasztást, s akiről a napokban bizonyosodott be kétséget kizáróan, hogy szekus besúgó volt s Petrov néven írt feljelentéseket – nos, ez az ember, meglehet, alakulatának választási listavezetőjeként fog lavírozni brüsszeli vizeken.

Az Európai Néppárt fő romániai alakulatának, Iohannis pártjának első számú képviselőjelöltje egy ultranacionalista tévéripacs politikai idióta; a szintén néppárti magyar szervezet elnöke pedig a politikai erőszak „demokratizálására” úgy reagál, hogy nyilvánosan bocsánatot kér, amikor a szövetség egyik tagja – nem mellesleg a legrégebbi romániai honatya! – a szekuspártok agresszív fellépésekor lincshangulatot érzékel, és ezt nem gyáva kimondani.

Itt állunk tíz nappal az európai parlamenti választások előtt. És hát, igen, tíz nappal a népszavazás előtt. No meg négy nappal a kommunizmus forradalomban elesett áldozatai megünneplése (vagy valami ilyesmi) évének világraszóló államelnöki bejelentése előtt: május huszadika gyönyörű napján megkezdünk emlékezni a december 21-22-i hősökre, bocsánat, Augustin Lazar szerint államcsínyre… (A puccs hőseinek száma különben már tízezres nagyságrendű, és egyre növekszik.)

Elnézést kérek a fenti bizonytalankodásért, felejtem a finom fordulatokat, mentségemre szolgáljon, hogy minap magának az államelnöknek sem jutottak eszébe a népszavazásra kiírt kérdések. Elfelejtette a saját kérdéseit, amelyeken heteken át dolgozott! „Akarja-e ön, hogy amit a PSD akar, azt ne akarhassák azok, akik meg akarják büntetni azokat, akik meg akarnak szabadulni a börtöntől?” Ez az egyszerű kérdés nem jutott eszébe a kimustrált robotnak: mintha egy nyolcadikos tanítványa harmadik nekifutásra sem tudta volna elmondani Ohm törvényét. Nem részletezem, képzeljük el, mennyit ért a nép sok millió egyszerű lánya, fia az ilyen „nemzeti konzultációs” logikájú, kettős tagadásra épülő kérdésekből.

Persze ebben a komikusan erőltetett mozgósításban vannak komoly mozzanatok, ahogy az élet nagy igazságait is a kuplék fogalmazzák meg legérthetőbben – hogy mást ne mondjunk, a Velencei Bizottság  nem ajánlja sem a választások napjára kiírt referendumot, sem az igazságszolgáltatás és az alkotmánybíróság hatáskörébe tartozó törvényekről, eljárásokról szóló népszavazást, de hát ezek nem relevánsak, ha a Néppártról, Iohannisról és az erőszervezetekről van szó –, viszont ebben az esetben nem ez a fő kérdés.

A fő kérdés az: hogyan működhet oly lehengerlő hatékonysággal az a szellemi-lelki-erkölcsi mazochizmus, hogy egyes emberek kéjesen élvezik, ha hülyére veszik őket.