Ágoston Hugó

Tudom, hogy milyen jeles nap a mai, sokunknak „az” jut eszébe november hetedikéről. A közvetlen aktualitásban itt van Erdogan török elnök mai budapesti látogatása , ami várhatóan élénk visszhangot vált ki, a magyar fővárosban különben megtartották az első karácsonyi közgyűlést, sőt a főpolgármester kormányülés meghívottja is volt, ezekről is érdekes lenne beszélni.

A korrupció elleni harcnál nagyobb képmutató demagógia aligha képzelhető el. Ezt gondoltam sokáig hazai és nemzetközi esetek alapján. Ma már tudok nagyobbat, gyakran összefonódik az előbbivel: ez az igazságszolgáltatás függetlensége, amit az alaptörvény a hatalmi ágak egyensúlyának fontos elveként szabályoz. Tekintsünk egy példát.

A magyarországi önkormányzati választásokon az ellenzék rendhagyó győzelmet ért el, a kormánypártok fontos hadállásokat veszítettek, hiába hangoztatják – ami egyébként igaz –, hogy az összes leadott szavazat tekintetében Magyarország „narancssárga maradt”. A Fidesz, amely jó ideje fölényesen uralta a helyhatóságokat, most a huszonhárom nagyobb város közül tízben alulmaradt. Budapesten pedig áttörés történt, hiszen a kerületek többsége mellett az ellenzék Karácsony Gergely személyében a főpolgármesteri tisztet (és a közgyűlésben az abszolút többséget) is megszerezte – úgy, hogy a nem mindig sportszerű közvetlen ellenfeleken kívül jelöltjeinek le kellett győzniük a Fidesz számára testre szabott, részrehajló választási rendszert is.

Ha az ember saját igazát védi, saját portékáját dicséri, nincs abban semmi meglepő, semmi váratlan, épp ezért nem is annyira hitelt érdemlő. Erről gyermekkorom egyik vicce jut eszembe, talán a Tolnai Világlapja, talán a Színházi Élet valamelyik régi számában olvastam. Szóval egy perzsa szőnyegárus – helyesebben persze perzsaszőnyeg-árus – házról házra jár az eladnivalójával, és természetesen minden szépet és jót elmond róla. Egy helyen azt mondják neki, talán hogy szabaduljanak tőle, hogy nem veszik meg a szőnyegét, mert az büdös. Mire az árus: „de kérem, hogy mondhatnak ilyet, dehogyis büdös ez a szőnyeg”, s hátra lép kettőt: „…én vagyok büdös”

A publicista olykor azért izgul, nehogy a témáját lelőjék, elírják előle, mielőtt ő közzétenné. Most valahogy nem izgultam, pedig már szinte hete annak, hogy a bukaresti fellebbviteli bíróság hivatalosan is megerősítette: Traian Băsescu együttműködött a Szekuritátéval. Valamilyen rejtekhelyről előszedett jelentései buktatták le. Nem tudni, miért kerültek elő csak most, és hogy vannak-e további terhelő dokumentumok.

Az ellenzék bizalmatlansági indítványa ismét csúfos véget ért. Zavaros volt már a megalapozása: egyrészt a kétes körülmények között elért európai választási eredmény túlértékelése, másrészt a parlamenti választást úgyszólván másodrendűvé degradáló népszavazás furcsaságai. Az ellenzék valami miatt azt hitte és hirdette, hogy május 26-án egyben minden soron következő választást előre megnyert, és a bizalmatlansági indítvánnyal a kormányt is leválthatja.

A múlt héten – pénteken, szeptember 13-án – elhunyt Konrád György, az európai értelmiségi körökben legismertebb, legnagyobb hatású kortárs magyar alkotó, a rendszerváltás egyik központi alakja. A volt ellenzéki, aki mondhatni életveszélyekkel teli gyermekkora óta „mély bizalmatlansággal tekintett az állam önkényére”.

A múlt hét elején Budapesten a kormány benyújtotta az Országgyűlésnek azokat a törvényjavaslatokat, amelyek alapvetően megváltoztatnák a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeteinek működését, finanszírozását. Közben már kiderült, hogy az azoknak szánt összegek ki is kerültek az MTA költségvetési keretéből.

2004-ben Adrian Nastase kormányfő nem élt igazságügyi minisztere javaslatával, hogy politikai riválisát, kihívóját a felgyűlt terhelő bizonyítékok birtokában állíttassák korrupció vádjával törvényszék elé. Traian Basescu megnyerte az elnökválasztást, és igazságügyminisztere segítségével – miután egy nap leforgása alatt leváltotta a legfontosabb ügyészi és bírói testületek vezetőit – törvényszék elé állíttatta és bebörtönöztette Adrian Nastasét. Akit nem hagysz meghalni, az nem hagy élni – tartja a bölcs román mondás.

Bevallom, sokáig pusztán fogalmi dilemmának tekintettem a politikai vezetők ajánlását, hogy a választóik szavazzanak „lelkiismeretük szerint”, vagy pedig – ahogy helyesebbnek tartottam – szavazzanak „meggyőződésük szerint”. Nagyjából ugyanaz, mondhatnánk, bár az egyik inkább erkölcsi, a másik inkább racionális hozzáállást jelent.