Harminc évvel ezelőtt, 1993. október 11-én hunyt el a szentgáli születésű nyelvész, nyelvművelő és egyetemi tanár, Lőrincze Lajos, aki azt vallotta, hogy a „magyar nyelv jövője a magyarság jövője is”. 1939-ben megnyerte az első Jó magyar kiejtési versenyt, és akkor ismerte meg a tiszta beszéd ügyéért is küzdő Kodály Zoltánt, akivel később nagyon jó barátságba került.
A Kossuth-díjas zeneszerző, zenetudós, zeneoktató és népzenekutató biztatására a nyelvművelés lett az emberközpontú nyelvművelőként, illetve a magyar nyelvművelés apostolaként is emlegetett Lőrincze Lajos munkásságának fő területe, ezért nem meglepő, hogy az 1945 utáni nyelvművelő munka zömmel az ő nevéhez fűződik.
Több könyve is megjelent, az egyik közülük a Nyelvőrségen címet kapta 1968-ban. Ennek előszavában azt írta, hogy „aki ma nyelvőrségen áll, nem öldöklő szerszámokkal fegyverkezik fel. Nem fegyveres őr, inkább talán olyan toronyőr, aki helyzeténél fogva messzebbre lát, s a magaslatról beszámol a tapasztalatairól azoknak, akiknek szemhatára szűkebb. Elmondja, mit lát a tájban, merre vannak szépen rendben tartott gazdaságok vagy vadvirágos, esetleg gazos földek. Térképezi a tájat: merre vezetnek a jó utak, hol téved az utazó nehezen járható helyre, veszedelmes szakadékba. Beszámol a táj életéről, változásairól. De nem kerüli el a figyelmét a bomladozó épület s a viruló vetéseket fenyegető kártevő sem. Továbbadja azt a sok szépséget, ami szeme elé tárul, távcsöve segítségével még a messze csillogó havasokról is tudósíthat tornyából”.
Lőrincze Lajos emellett azt is kifejtette, hogy „a nyelvi jelenségeket a nyelvet beszélő ember, a társadalom érdeke, célja szempontjából nézzük”, a jó és a rossz kérdésében pedig a társadalmi hasznosság dönt. Egy-egy nyelvi változás kapcsán fel kell mérni, hogy „használható-e, megfelelő-e, szükséges-e az ember, a társadalom számára”. Mindemellett úgy vélte, hogy a nyelvművelés tárgya főként az ember és nem a nyelv.
Időközben saját magának is feltette a kérdést, hogy miért is volt hiteles a tevékenysége. A választ a Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratban fogalmazta meg a Mit műveltem? című cikkében, amelyből néhány gondolatot idézek. „Szeretem a munkámat. Hiszek abban, amit csinálok, s amit mondok. Mindig az igazság érdekel, azt szeretném feltárni és érthetően, vonzóan átadni. Hogy más is úgy higgye. Tárgyilagos voltam és vagyok, az elfogultságok, dogmák ellen harcolok. De azért nem teljesen elfogulatlanul. Nem egyforma számomra minden nyelv.”