Fiatal ünnep Az anyanyelv nemzetközi napja: az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete – közismertebb nevén az UNESCO – 1999-ben nyilvánította február 21-ikét az anyanyelv nemzetközi napjává, így kívánta felhívni a figyelmet a Föld nyelvi sokszínűségére és gazdagságára. A mindentudó online lexikon szerint véres eseménysor következtében nyilvánították ezt a napot Az anyanyelv nemzetközi napjává: történt, hogy Pakisztánban 1952-ben az urdu nyelvet nyilvánították az egyetlen hivatalos nyelvvé. Bangladesben – amely akkor még Pakisztán része volt –, tiltakozások kezdődtek, ugyanis a bangladesiek anyanyelve nem az urdu, hanem a bengáli. A bengáli nyelvi mozgalom Dakkában február 21-én nagy tüntetést szervezett, de a rendőrség keményen lépett fel a tüntetőkkel szemben és közülük ötöt megölt. Bangladesben ezt a napot azóta a bengáli nyelvi mozgalom napjaként ünneplik. Ennek emlékére nyilvánították bangladesi javaslatra az anyanyelv nemzetközi napjává február 21-ét. 2000-ben ünnepelték először és azóta minden évben rendezvényeket, szimpóziumokat tartanak ezen a napon.

Tegnap este Csíkszeredában vehettem részt az anyanyelv nemzetközi napja alkalmából szervezett rendezvényen. A Kájoni János nevét viselő Megyei Könyvtárban Lázár Imre harangöntő mester kisplasztika-gyűjteményéből nyílt kiállítás és dr. Tapodi Zsuzsa, a Sapientia Egyetem professzora tartott lebilincselő előadást az anyanyelvről, kultúráról, illetve a nyelv és a kultúra identitásmeghatározó és önazonosságőrző szerepéről.

Lázár Imre kisplasztikagyűjteménye lenyűgöző. Nemcsak a birtokában lévő műalkotások számát tekintve érdemel figyelmet – hiszen bármelyik székelyföldi város közgyűjteményével vetekedhet, s annak díszére válhatna –, hanem a szobrok, plakettek művészi színvonalát, az alkotók sokszínűségét tekintve is. A Csíkszeredában rögtönzött tárlat felvonultatja a székelyföldi, erdélyi szobrászművészet jelentős alkotóit – nyilván, a teljesség igénye nélkül, olyan nevekkel találkozhattunk a tárlaton, mint Adorjáni Endre, Bálint Károly, Bodó Levente, Gergely István, Hunyadi László, Kiss Levente, Székely József, Szervátiusz Tibor, Tőrös Gábor vagy Vetró András. A kiállított művek is szorosan kötődtek az eseményhez, ugyanis az erdélyi magyar múlt, a kultúra meghatározó személyiségeit, a magyar nyelv és irodalom kiváló művelői, a művészetek és a tudomány jelesei bronzba öntött arcképét láthatjuk a tárlókon: Arany János, Mikes Kelemen, Bethlen Gábor, Ady Endre, Tamási Áron, József Attila, Bolyai Farkas, Bolyai János, Kőrösi Csoma Sándor, Orbán Balázs, Kemény János, Sütő András, Tamási Áron, Áprily Lajos, Márton Áron, Kós Károly, Kányádi Sándor alakja elevenedik meg a látogató előtt.

A kiállítás érdekessége, hogy e gyűjtemény darabjait eddig a budapesti, a sárospataki és a gyergyószentmiklósi közönség láthatta, ez esetben is igaznak bizonyult a mondás, hogy senki nem lehet próféta saját hazájában: azaz egy székelyudvarhelyi kiállítás megszervezése még várat magára.

Lázár Imre harangot is állított ki Csíkszeredában. Mint elhangzott a Kovács Árpád művészettörténész által tartott méltatásban, Lázár Imre harangjai mindenhol jelen vannak a Kárpát-medencében, nagyon sok kis létszámú, emiatt nem túl sok anyagiakkal rendelkező közösségnek a mester adományozta a harangot, ezzel támogatva megmaradásért folytatott küzdelmüket. Mert a sok helyen már csak a harang zúgása, csengése jelenti a hívó szót az anyanyelv közösségi, intézményesített megélésére, használatára: az hívja templomba a híveket. Identitásuk záloga nyelvük mellett a hitük maradt.

Vigyázzunk tehát anyanyelvünkre, mert az számunkra nem csupán kommunikációs eszköz, hanem identitásunk egyik fontos eleme. Mi magunk vagyunk – erre figyelmeztet ez a fiatal ünnep is.