Forma és tartalom

Ha emlékezetem nem csal, tíz esztendővel ezelőtt, majdhogynem egyenes adásban, még helikopterről is közvetítették az Erdélyi Magyar Televízióban a nemzetközi biciklizést, alighanem arra gondolva, hogy amint a heteken át tartó francia, olasz és spanyol kerékpáros körversenyek bemutatják magukat az országokat, a városokat és falvakat, ugyanez történik a Székelyföldön is, az elkövetkező években pedig jó turistacsalogatónak számítanak majd a látottak. Csakhogy a levegőből nem csupán a templomok, a kastélyok, az udvarházak, a szebb épületek látszottak, hanem minden egyéb is: a parlagon hagyott földek, az útmenti, le nem kaszált, elszáradt növényzet, sok-sok összedőlt falusi melléképület, a szögesdrótos kerítések, a nem gondozott mellékutak, az egyenes adásban nem lehet úgy megvágni  képeket, mint egy-egy kenetteljes tévériportban, így azt hiszem, nem csupán pénzkérdést jelentett az a döntés, hogy az élő közvetítések helyett inkább esti összefoglalókat sugározzanak. Hosszabb-rövidebb világhálós közvetítéssel most is jelentkeznek a jól ismert videómegosztón, a helyszíni riportok sem maradnak el, viszont alig-alig látni olyan közönséget a Székelyföldön, amely szurkol a résztvevőknek, buzdítja a kerékpárosokat, valahogyan úgy, ahogyan azt Nyugat-Európában teszik, azaz megszállva a verseny útvonalait, szaladva a kerékpárosok mellett és egyáltalán látva azt, hogy értik-élvezik a versenyt,  évről-évre valóban az életük része. Nos, azt hiszem, amíg ide eljutunk a Székelyföldi Kerékpáros Körversenyen, amíg meggyökeresedik mifelénk is ez a sporttág nem a versenyzők, hanem a helyi lakosság körében, még nagyon sok víznek kell lefolynia az Olton, a Maroson és a Küküllőkön. És nem csupán a kerékpárversenyek tekintetében. Úgy hozta a sors, hogy immár évek óta végignézem, gépkocsivezetéssel segítve az operatőr kollégákat, azt a maratonfutást is, amelyen a Csíkszeredai Városnapok keretében az egész országból összegyűlt mintegy kétszáz-háromszáz sportoló teszi meg esőben-kánikulában, a forró aszfalton a negyvenkét kilométeres távot. A férfi és női atléták a Csíkszereda és Tusnád közötti  megyei úton mintegy öt falun-községen szaladnak át, tekintve az oda- és visszautat, kétszer is, de én még soha nem láttam – és így az idén sem – egyetlen egy helyi lakost, aki legalább kiállt volna a kapuba és figyelné, hogy egyáltalán mi történik, kik szaladnak ott és miért. Nincs ott sem unoka, sem nagyapa, sem férj, sem feleség, úgy tűnik, mintha ez a futás, amolyan úri huncutság lenne, valami, amit erőltetnek a városiak, dehát ahhoz nekünk semmi közünk. Dehát a városiak sem nézik. A múlt vasárnap egy sportújságíróval csupán ketten vettük szemügyre, hogy két és fél óra után a bánffyhunyadi győztes miként érkezik a célba és hogyan terül el a park fűvén, kifújva magát. Persze, sportban és bármiféle más tekintetben érdemes kisérletezni új meg új, divatos formákkal. Csak ne gondoljuk azt, hogy egy-egy közösség életében azonnal tartalommá is válnak. Bármennyit is ír, mond vagy mutat róla a média.