1989 táján, amikor mindannyian az úgynevezett rendszerváltások lázában égtünk, az egyik leggyakoribb fogalom, amely a politikai diskurzusban előfordult, a szubszidiaritás volt. A latin eredetű terminus a demokratikus politikai rendszer egyik meghatározó elvét rögzíti: a társadalmi problémákat azokon a szinteken kell és lehet valóban hatékonyan megoldani, ahol azok felbukkannak. Az elv szorosan kötődik a demokratikus politikai rendszerek egy másik meghatározó követelményéhez, a kompromisszumkényszerhez, azaz a szemben álló álláspontok kölcsönösen elfogulatlan (azaz nem érzelemmentes – mert az soha nem lehetséges –, hanem az irracionális indulatoktól függetlenített) megvitatásához és azoknak a mindenki számára elfogadható engedményeknek a felkutatásához, melyek a hosszú távú megoldások megtalálását lehetővé teszik.
A fogalomnak akkortájt – a szélsőségesen centralizált diktatúrákból jövet – különös jelentőséget tulajdonítottunk. Az elv nekünk, kisebbségieknek, még többet ígért, mint a többségnek, hiszen azt jelentette, hogy saját ügyeinkről saját közvetlen életvilágunkban dönthetünk, külső beleszólás nélkül vagy a velünk együttélő – legtöbbször helyi kisebbségnek számító – többségiekkel értelmes egyetértésben. A maga részéről mindenki fátylat boríthat a múltbéli ellentétekre, s a mindannyiunk számára előnyös – úgynevezett egyezményes – megoldásokra összpontosíthatunk.
Ezek a célkitűzések részben megvalósultak, hiszen létrejöttek azok a központi hatalomtól némileg független helyhatáságok, melyekben magunk választhattuk meg vezetőinket, vagy legalábbis befolyásolhattuk a helyhatóságok döntéshozó szerveinek megválasztását és működését.
Örömünk, sajnos, nem lehetett teljes, hiszen az elvet az az Európai Unió is csak részben alkalmazta, melybe mi, kelet-közép európaiak egymás sarkára hágva törekedtünk. Az elv főként az államok közti viszonyokra bizonyult érvényesnek. Az egyes államokon belüli régiók viszonyára – legalábbis gyakorlatilag – már nem, vagy nemigen. Hogy egy adott területen milyen nyelvek használhatók hivatalos nyelvként, milyen kulturális szimbólumok jogosultak vagy jogosulatlanok, hogy az országos többséghez tartozó helyi kisebbségek dominanciára vonatkozó igényei milyen mértékben korlátozhatók, azt már nem az Uniós alapelv szabályozta, hanem az egyes államok törvényei.
Így aztán számunkra maradt minden a régiben. Sőt, a szubszidiaritás-terminus fokozatosan eltűnt a politikai diskurzusból is, vagy egyenesen az úgynevezett szeparatista törekvések szinonimájává vált. Ráadásul az utóbbi korántsem a kisebbségi közösségek államon belüli önrendelkezésének valamiféle formáját, hanem az államból való kiválás – Alkotmány által szigorúan szankcionált – törekvését „jelentette”.
Az utóbbi évtizedben a fogalom az államok közti kapcsolatokban is mind kevésbé érvényesülhetett. Az egyes államok által delegált bürokraták, az úgynevezett biztosok által alkotott Európai Bizottság, azaz az európai kormányzat nem csak az Európai Tanácstól, azaz az állam és kormányfők által képviselt legfőbb döntéshozó szervtől, de számos esetben magától a közvetlenül (tehát demokratikusan választott) Parlamenttől is függetleníthette magát. Egyre több kompetenciát tulajdonított ki. A célt az Unió vezető államai, főként Franciaország, világosan meg is jelölték: egy – az európai „népek” közti „szolidaritásra” alapozott – Európai Egyesült Államokat kell létrehoznunk. Azaz a francia állam centralizált modelljét az egész európai politikai rendszerre ki kell terjesztenünk.
A tervet Németország kétségekkel fogadta. Politikai szempontból ugyan számára is imponálónak tűnt, hiszen ily módon akaratát akadálytalanul ráerőltethette a kisebb államokra, csakhogy hamar rá kellett ébrednie, hogy a kivitelezés gazdasági terheit gyakorlatilag neki kell vállalnia. Franciaország – Macron révén – ontja az ötleteket, Németország pedig finanszírozza az éppen a túlközpontosításból fakadó francia deficitet. S a németek azzal is tisztában voltak, hogy Európa gazdaságilag legerősebb államai éppen belső föderalizmusuknak, azaz a szubszidiaritás jól működő rendszereinek köszönhették prosperitásukat.
Németországot végül a bevándorláspolitika kudarcai kényszerítették arra, hogy ha komoly gazdasági fenntartásokkal is, de Franciaország oldalára álljon. Ugyanis csak a radikális központosítás teremthet lehetőséget arra, hogy az illegális bevándorlás virtuális haszonélvezői a terheket „méltányosan” szétterítsék minden tagállamra.
Az Európai Egyesült Államok ötletéhez azonban a nagyoknak valahogyan meg kellett nyerniük a kisebbeket is. S erre egyetlen megoldás kínálkozott, a klasszikus „Oszd meg és uralkodj!”. A szuverenitásról, azaz a szubszidiaritás államok közti változatáról való lemondás fejében a kisebb, s nyelvi-kulturális vonatkozásban legtöbbször kevert államok fokozatosan a korábbinál is szabadabb kezet kaptak arra, hogy a belső szubszidiaritást eltökélten felszámolják. Ami főként a nyelvi-kulturális kisebbségek jogainak durva megnyirbálását, az úgynevezett államnyelv erőltetett terjesztését, a kisebbségi nyelvhasználat szívós visszaszorítását jelentette. S mivel ebben a kérdésben az európai államok többsége érdekelt, gyakorlatilag mindenki beadta a derekát.
Az Európai Egyesült Államok egy olyan különös államszövetségnek ígérkezik, melynek tagállamai a nyelvi-kulturális identitáson kívül szuverenitásuk minden lényeges elemét feladják. Szigorúan egynyelvű és egykultúrájú „nemzetállamok” szoros szövetségének kell így létrejönnie. A nagy nyugati államok még a muszlim bevándorlókat is minden eszközzel saját nyelvükre és kultúrájukra próbálják „integrálni”. A szubszidiaritás nyomainak is el kell tűnniük…
Hogy egy ilyen nyelvi-kulturális szempontból szuperszuverén, de egyébként politikai-gazdasági szuverenitásukat feladó konglomerátumból mi fog kikerekedni, azt csak a jó ég tudhatja. Félek tőle, hogy a nyelvi-kulturális szuverenitás, azaz mai szóval a „nemzetállami önérzet” (világosabban a nacionalista elfogultság) nem erősíteni fogja az Unió kohézióját, hanem szét fogja robbantani azt.
A fentiekből talán nyilvánvaló, hogy a valóban elfogadható megoldás nem a szubszidiaritás államok közti változatának, a szuverenitásnak a felszámolása, hanem az államokon belüli szubszidiaritás (a belső szuverenitás) kiterjesztése lenne. Az Európai Unió nyelvi-kulturális sokszínűségét csak és csakis így lehetne összeegyeztetni az egyes államokon belüli, s a bevándorlással tovább bővülő nyelvi-kulturális sokszínűséggel.
Ez az összhang teremthetné meg az európai értékeknek azt a kohéziós rendjét, mely a jobb sorsra érdemes államszövetség valóban demokratikus jövőjét megalapozhatná.
Ezért kell a közelgő választáson nekünk, romániai magyaroknak azokra az európai jelöltekre szavaznunk, akik az államokon belüli szubszidiaritás elvét is fölvállalják.