Sarány István

Nem szeretem a közösségi médiát, jobban mondva az e médiában tapasztalható esztelen kitárulkozást, észosztást. Éppen ezért jómagam ritkán használom, de időnként végiggörgetem, hátha találok valamilyen érdekes, a megszokottól elütő, fontos bejegyzést. És olykor találok.

Végre-valahára az országos választási bizottság nyilvánosságra hozta a szeptember 27-i önkormányzati választások végleges eredményét. Eszerint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megyei és bukaresti listáira összesen közel 381 és fél ezren voksoltak, ez az országosan leadott csaknem 7,8 millió érvényes voks 4,86 százaléka. Az Erdélyi Magyar Néppárt, a Magyar Polgári Párt és általuk létrehozott Erdélyi Magyar Szövetség megyei jelöltlistáira együttesen közel 32 ezren szavaztak, ez országos szinten a voksok 0,41 százalékát jelenti.

Minap arról számoltam be lapomban, a Hargita Népében, hogy rég hallottam ennyire, szellemes, találó szűkszavú jellemzést korunk közutálatnak örvendő öltözék-kiegészítőjére, a védőmaszkra, mint amit Balázs József festőművész fogalmazott meg: a maszk arcátlan – de akár pofátlan – módon arctalanná teszi viselőjét.

A számtalan kudarcélmény után végre sikerélményt is megélhet a vásárhelyi magyarság, és ez által visszanyerheti önbecsülését. Bebizonyította, hogy az ő szavazata is számít, Vásárhely az ő városa is, s nem pusztán megtűrt elem, amolyan etnikai dekoráció a településen.

Jómúltkorjában egy neves magyarországi történész szűk körben folytatott beszélgetésen felvetette, hogy az elmúlt 15–20 év történéseinek kutatói óriási nehézségekbe fognak ütközni az írott források hiánya miatt.

Minap hívott fel telefonon egyik kedves ismerősöm, az immár nyugdíjas, de rendkívül tevékeny társadalomkutató Oláh Sándor, hogy figyelmembe ajánljon egy könyvet: az Örökség és kötelék című kötet Szabó Gyula írónak állít emléket, és a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot éppen az író születésének 90. évfordulóján.

Olvasom az országos hírügynökség magyar hírfolyamában, hogy egy medve a múlt hét végén kétszer is meglátogatta Csíkszeredában a Márton Áron Kollégiumot. A napi taposómalomban a hírt fordító kolléga figyelmét elkerülte az az apróság, hogy a kollégium szó elsődleges jelentése a magyar nyelvben ’Diákotthon egyetemi, főiskolai hallgatók vagy középiskolai tanulók számára’, másodlagos jelentése pedig ’Rendszerint alsó-, közép- és felsőfokú tagozatot magában egyesítő és az újabb korban némely helyen tanítóképzővel kiegészített református bentlakásos tanintézet’.

Sok mindent nem értek, ami napjaink közéletében történik mioritikus hazánkban. Avagy nagyon is értem miről van szó, de nehéz elhinnem, még nehezebb elfogadnom. Minap Zsibón jártam. Azelőtt nem sokkal olvastam a sajtóhírt, hogy többszöri és többrendbeli pereskedés után sem kapta vissza az örökös a kastélyhoz tartozó parkot.

Elsőszülött gyermekem, a lányom a művészeti iskolába járt. Az intézmény létezett, volt annak igazgatósága, tanári kara, s természetesen diákjai… csak éppen saját épülete nem volt.

Gyakran elérhetetlennek bizonyulnak a karnyújtásnyira lévő dolgok. Több, mint húsz évig jártunk át évente legalább kétszer-háromszor Harinán, s mindannyiszor megcsodáltuk a lassan, de biztosan – és végérvényesen – arculatot váltó falu fölött magasodó, kéttornyú evangélikus templomot. S megannyiszor el is mondtuk, hogy egyszer meg kellene állnunk, s megnézzük azt az építészeti gyönyörűséget.