Bő húsz év után tértem vissza Moldvába, a Bákó környéki csángó falvakba. Vagy ha úgy tetszik: a katolikus falvakba. Első utam Klézsébe és Somoskába vezetett volt és a felfedezés erejével hatottak rám akkor a látottak-hallottak-tapasztaltak, úgy éreztem, hogy egyszerre van jelen ezekben a falvakban a középkori és a 21. századi állapot. Minap Külső-Rekecsinben jártam egy néprajzos meg egy fotográfus társaságában és a kontraszt még nagyobbnak tűnt: míg első utam alkalmával csak a főutak voltak jó állapotban s a falvakban makadámutak kanyargóztak, ma már a falu utcáinak többsége aszfalttal borított. A házak takarosak, egymás mellett látni régi, parányi ablakos vályogházakat és korszerű építőanyagból emelt lakásokat, nagyon sok autó van, minden tiszta és rendezett.
Rekecsinben az egyháznak van egy szép közösségi terme, konyhával felszerelve. Ottjártunkkor asszonyok sürgölődtek a konyhán: hatalmas üstben főtt a lé, piros mázas fazekakban készült a galuska. Hamar megfejtettem, hogy a lé a leves, s azt már tudtam, hogy galuskának nevezik a remek ízű töltött káposztát – esetenként és évszaktól függően a káposztát szőlőlevéllel vagy martilapival lehet helyettesíteni. A tüsténkedő asszonyok magyarul beszéltek gyönyörű archaikus tájszólásukban, az asztali áldás románul hangzott el – ugyancsak dallamos moldvai tájszólásban. Többségük karincát viselt, fejét kendővel kötötte be.
A vidám asszonyseregnek nemcsak a keze járt szaporán, hanem a szája is. Így megtudhattuk, hogy évfordulós megemlékező szentmiséje lesz egyik elhunyt falusfelüknek, s míg a halottas toron illik megvendégelni mindenkit, aki részt vett a temetésen, az évfordulós misére és az utána következő vacsorára meghívják azokat, akikre számítanak. Délutánra száz személyre terítenek, ugyanis ennyi a meghívottak száma. Arra a kérdésünkre, hogy hány tölteléket készítettek, nem tudtak pontos választ adni, de támpontként elmondták, hogy egy fazékba a galuska méretének függvényében 200-220 töltelék fér, a hatalmas kályhán pedig hét fazekat számoltunk össze. A többi már elemi iskolás matematika: a fazekakban a galuskák száma 1400 és 1540 közötti. Bőven jut mindenkinek – nyugtázhattuk elégtétellel. A töltelékek készítésében segédkező asszonyok végeztek dolgukkal, a konyhán csak azok maradtak, akik a kályhák mellett tüsténkedtek, vigyázva, hogy a tűz le ne szakadjon, az étel jól megfőjjön. S mielőtt dolgukra mentek volna, közösen megebédeltek, került az asztalra a friss galuskából, melléje friss kenyeret és édes málékenyeret – pitánt – szolgáltak fel, s hogy jobban csússzon az étel, étvágycsinálónak előkerült a magraváló szilvából főzött pálinka, nyomtatékul pedig a helyi bor, esetleg egy pohár sör. S nem a vendégszerető Moldvában lettünk volna, ha minket, a három hívatlanul betoppant idegent is meg ne vendégelték volna.
Ezt követően az egyik asszony meghívott komaasszonyához, hogy nézzük meg az előkészületek többi részét is: szomszédasszonyával pitánt sütöttek. A konyhában hatalmas sütőkemence ontotta a meleget és pazar illatok szállingóztak a helyiségben: a frissen sült pitán illata egyedi, lelket simogató. Még pár perc és kiszedjük – mondták az asszonyok, így megvártunk, hogy láthassuk, miként zajlik ez a művelet. Közben beavattak a pitán készítésének rejtelmeibe, megtudtuk, hogy van benne máléliszt és búzaliszt, nem szabad kihagyni belőle a cukrot meg a sót. Az összegyúrt masszát tortaformához hasonló edényekbe öntik és úgy vetik be a kemencébe. Hosszú nyelű, fából készült kapával húzták ki az asszonyok egyenként a formákat a kemencéből és az asztalra helyezték az aranyló, szabályos kerek málékenyereket. Szám szerint tizenhetet. Mint megtudtuk, ez is a megemlékező szentmisét követően kerül majd a vendégek asztalára.
Közben a nők meséltek: történeteikben jelen voltak a modern kor kihívásai és a középkori hiedelmek egyaránt. Kitűnt belőlük, hogy a hagyományos csángómagyar kultúra átalakulóban van, a hagyomány lassan elveszíti a modernséggel vívott harcát. De addig tartja magát, amíg ilyen asszonyok éltetik a szokásokat. Remélem, bő húsz év múlva is tapasztalni belőlük valamit.