Ugyanaz az érzésem támadt a május elsejét övező hosszú hétvégén Torockón, mint Korondon vagy Körösfőn átutazva: a településen aznap ülik a búcsút. Az idézett megjegyzés közel harminc esztendővel ezelőtt hangzott el pár nappal a pünkösdi búcsú után az egyik óvodai szülős kirándulás alkalmával: a korondi állandó kirakóvásárt látva állapította meg az egyik gyermek: „Úgy látszik, itt ma van a búcsú!”.
Az érzés ugyanaz volt, a hasonlat mégis sántít, ugyanis nincs – vagy még nincs – olyan zsibvásár jellege, s ha van is, még nem olyan mértékű, mint a mindent kínáló korondi sokadalomnak. Igaz, hogy itt is láttam csak román feliratú, kimondottan a román utazóközönségnek szánt hűtőmágnest, de volt mellette magyar nyelvű is. Zavar, mikor egy-egy magyar vonatkozású városban, emlékhelyen csak román nyelvű emléktárgyat árulnak. Lehet, hogy a turistának mindegy, de a hely emberének nem az, úgy érzi, hogy ellopják, vagy legalábbis elhallgatják múltját, annak egy részét.
Nos, Torockón hatalmas tömeg volt: parkolóhelyet alig lehetett találni, s minden talpalatnyi helyen teraszok, büfék kínálták portékáikat, becsalogatva a kirándulók tömegét a kapualjakba, portákra, házakba, ahol mindent lehetett kapni, mi szem-szájnak ingere. Helyi vállalkozó családnál érdeklődtünk, hogy ez minden nap így megy? A válasz nem késett: habár nincs mindig olyan nagy tömeg, mint a munkaszüneti napokkal megtoldott hosszú hétvégéken, de sok turista keresi fel a Székelykő alatti települést, ahol kétszer kel fel a nap. Előbb megcsillan a Székelykő egyik oldalán, majd elbújik a káprázatos szikla mögött, hogy aztán tényleg megvirradjon. Ezt a természeti csodát idézi a településen évente megszervezett Double Rise fesztivál, az egyik jelentős erdélyi magyar ifjúsági rendezvény.
De nemcsak a természeti csoda csalogatja a történelmi Székelyföld legnyugatibb csücskébe a látogatókat, hanem a település csodaszámba menő páratlan épített öröksége, no meg annak csodával határos megmentésének és megőrzésének módja is. Történt ugyanis, hogy a rendszerváltás után műépítész szakemberek felmérték és megőrzésre méltónak találták két székelyföldi település, a ma Fehér megyében található Torockó és a Hargita megyei Énlaka épített örökségét, amelyet nem csupán egy-egy épület, hanem a településszerkezet is őriz, és megnyerték a politikumot, hogy pénzt áldozzon e kincs megóvására. Magyarán: Budapest V. kerületének önkormányzata örökbe fogadta ezt a két települést, anyagi segítséget nyújtva a helyieknek abban, hogy megőrizzék jellegzetes épületeiket, ne végezzenek rajtuk olyan beavatkozásokat, korszerűsítést, ami nem nyeri el a műemlékvédelmi szakemberek jóváhagyását. Ennek dacára a torockóiak nem skanzenben és nem a múltban élnek, lakóházaik vagy a bennük működő vendéglátó egységek modern korunk minden követelményének megfelelnek.
A látványt, a kínált élményt pedig honorálják a turisták. Az egyik vendéglátó arról számolt be, hogy kezdetben főként magyarországi értelmiségiek keresték fel a települést, tudták, hogy hová érkeznek és miért. Aztán ez a réteg elmaradozott, helyét a helyismerettel nem rendelkező, tudatlan, a magyar szóra rácsodálkozó magyarországiak vették át, majd a koronavírus világjárványt követően előbb a környékről, majd az ország egész területéről érkező román turisták képezik a látogatók zömét. Sokan nyitottak a számukra új tapasztalatokra, a magyar kultúrára, de akadnak, akik felszínes vagy téves ismereteikre alapozva még sértegetik is a helyieket, számon kérve rajtuk különbözőségüket. De mint a megkérdezett helyi vendéglátó is mondta, türelemmel, pozitív élmények nyújtásával reális kép alakítható ki a magyarságról, a vendégek megismerkednek annak múltjával és jelenével egyaránt. És náluk költik el a hétvégi kikapcsolódásra vagy nyaralásra szánt pénzüket. Ami nem elhanyagolható dolog a mai világban.
Torockó példája azt is bizonyítja, hogy a kulturális örökség, másság pénzzé tehető. S hogy ennek velejárója a mindennapos búcsús vásári hangulat? Ám legyen!