Vélemény

Van már tíz éve is annak, ha nem több, hogy felkerestük Németországban élő rokonainkat. Baden-Württemberg tartományban élnek, az egyik nagyvároshoz nőtt településen, a toronyházak és a tanyák közötti pászmán. Mikor afelől érdeklődtünk, hogy mivel töltik ott a fiatalok a szabadidejüket, a rokonok elmesélték, hogy önkéntes tűzoltó csapatba járnak, vagy fúvószenekarban muzsikálnak, netán kórusban énekelnek.

Amerikai tudósok egy csoportja éppen születésem évében „építette meg” azt a világórát, melyen a szaktudományos értelmében vett „világvége” közelségét mérni lehet. Túl bonyolult ahhoz, hogy működési elveit itt leírhatnám, hiszen épp a megbízhatóság érdekében túl sok környezeti összetevő változásait kell számon tartania. Csak a tavalyi év – hivatalosan is közzé tett – méréseinek eredményeiről tudósíthatok.

“John Anderson, szivem, John/kezdetben, valaha/hajad koromsötét volt/s a homlokod sima./Ráncos ma homlokod, John,hajad leng deresen, de áldás ősz fejedre, John Anderson, szivem./John Anderson, szivem, John, együtt vágtunk a hegynek, volt víg napunk elég, John, szép emlék két öregnek. Lefelé ballagunk már/ kéz-kézben csöndesen, s lent együtt pihenünk majd, John Anderson, szivem.”

E hét elején, január 27-én múlt hetvenöt éve, hogy meghalt Szerb Antal író, költő, műfordító, egyetemi oktató, irodalomkritikus, irodalomtörténész, a magyar kultúra egyik legizgalmasabb alakja. Sorsszerű véletlenként ugyanazon a napon, amelyen a legnagyobb második világháborús megsemmisítő láger, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadult. Az ENSZ közgyűlése 2005. november 1-jei határozatával ezt a napot, január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította.

Nagy Attila elküldte nekem az Ezerszer az évezred emberéről című könyvét. Érdekes módon e könyvnek a fejezetek fölötti margóján más címe van: Shakespeare ezerszernek hívják. Én a könyv borítójára is ezt a címet írtam volna. Hogy Shakespeare az évezred embere – legkiemelkedőbb alakja -, az kétségtelen. Játékos ez a Nagy Attila! Így készteti arra a vásárlót, hogy kinyissa a könyvet és kiderítse, hogy kiről is van szó benne.

Talán intő jel kellene legyen az a tény, hogy éppen a holokauszt nemzetközi emléknapján – a legnagyobb második világháborús megsemmisítő tábor, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának évfordulóján – figyelt fel a közvélemény a ditrói migránsokra. A ’felfigyelt a közvélemény’ enyhe kifejezés arra, ami a közösségi médiában folyik: nyomdafestéket nem tűrő, olykor alpári hangnemű kommentek kísérik a hírt, miszerint egy ditrói pékség két Srí Lanka-i dolgozót foglalkoztat.

Egyre több szó esik a nemzedékek közti szakadékokról. A rohamos tempóban digitalizálódó világ, mellyel hovatovább már csak legfiatalabbak képesek lépést tartani, hiszen a száguldó idő – egyik napról a másikra – olyan újdonságokkal rukkol elő, melyek az ember embertársaihoz és önnön világához való viszonyát is alapvetően megváltoztatják. Az emberi kultúra évezredeit a horrorfilmek, a zombivilág utó- és disztópiái, a megakoncertek önkívületei temetik maguk alá. Immár semmi szükség nincs rájuk. A szó szoros értelmében: útjában állnak a „haladásnak”. Fölösleges lomok, melyektől a fiataloknak, hogy egyre zsúfoltabb világukban egyáltalán moccanhassanak, meg kell szabadulniuk.

Az igazság az, hogy nem gyakran járunk arrafele. Ha pedig olykor átszeljük, akkor igyekszünk minél hamarabb túl lenni rajta. A Mezőség inkább gondolatainkban él, semmint a maga valóságában. Az irodalomban: Sütő András, Wass Albert, Makkai Sándor vagy éppen Molter Károly. Netán a zenében, hiszen az egykori táncházasok, amikor a felfedezés örömével megtalálták néhány mezőségi magyar falu muzsikáját, azokat megjelentették lemezeken és továbbadtak az utódoknak.

1. tétel – andante

Megünnepelte hát alapításának harmincadik évfordulóját az RMDSZ. Mindent összevéve a három évtizedes, olykor keserves munka joggal nevezhető eredményesnek, sikertörténetnek akár, már pusztán azért, mert a szövetséggel egyetemben megmaradtunk. (1990 márciusában nem úgy nézett ki…) De a megmaradáson túl nagy siker, hogy ma az RMDSZ a legkoherensebb, legintelligensebb alakulat a hazai palettán, s ezt a román politikusok és tájékozottabb polgárok nagy része is elismeri.

Köszönettel tartozom Árvay Zsoltnak, mert eljuttatta hozzám édesapja, Árvay Árpád levelezését Márton Áron püspökkel. A Keresztény Szó tavaly novemberi számában jelent meg több darabja is ennek a levelezésnek. Mint a levelekhez fűzött jegyzetében állítja Bodó Márta: ez a levelezés Márton Áron „személyiségének a képét árnyalja”.

Holnap ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. Köztudott – de mégsem árt emlékeztetni rá –, hogy Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én keltezte Csekén a Himnusz kéziratát. Magyarországon 1989-től tartják ezt a napot, megrendezésének ötlete Fasang Árpád zongoraművésztől származik, még 1985-ből. Az ünnepet első alkalommal a Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1988. december végi felhívására válaszolva szervezték meg 1989. január 22-én.

Az utóbbi években a migrációval foglalkozó német szakemberek mind nagyobb számban látogattak Kanadába, hogy a helyszínen tanulmányozzák a bevándorlók gyors kanadai integrációjának titkait. Kanadában ugyanis gyakorlatilag minden bevándorló – letelepülését követően – szinte már zökkenőmentesen kanadaivá válik. Ez Németországban, de még az egykor valamiféle migrációs álomvilágnak tekintett Svédországban sem nagyon sikerül.