Műsorok

Idén ugyanarra a napra esett a holokauszt emléknapja, amelyről világszerte megemlékeztek és a férfi kézilabda világbajnokság döntője, amelyet a dánok nyertek meg, százszázalékos teljesítménnyel. Az egyik történelmi jelentőségénél fogva, a másik sporttörténeti mozzanatként szerepelt a hírrovatok élén.

Újra szóba került a pitești-i börtön, ahol a kommunista rendszer kezdetén – a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején – elképesztő módon kínozták a rabokat. És ugyan kik tettél ezt? Hát maguk a rabok: az iskolatársak, a jóbarátok, átHHifjúsági szervezetbeli társak. És miért bántalmazták egymást olyan példamutatóan? – Azért, hogy ők maguk, személy szerint megszabaduljanak a veréstől, a kínzástól, az elképzelhetetlen megaláztatásoktól. A börtön valójában a világ szem elől elrejtett képe…

Évekkel ezelőtt azt latolgatta egyik gyermekem, hogy Marosvásárhelyen folytatja egyetemi tanulmányait. Jártunk ott már többször is azelőtt, de az esetek zömében magyar kulturális rendezvényen vettünk részt, nem szippanthattunk bele a település levegőjébe. Várost néztünk. Egyetemet is néztünk volna, de egyszer csak azt mondta a jövőbeli egyetemista, hogy nem szeretne ide jönni, itt tanulni.

Isten lássa lelkemet, bár számtalanszor voltak kritikai megjegyzéseim, nem vagyok orbanofób. Sőt! De engem is megvisel a magyar média. Tudom. Az utóbbit nem közvetlenül Orbán Viktor irányítja. Sőt, gyanúm szerint senki sem. S azt is tudom –  a 2000 című folyóiratban meg is írtam néhány éve –, hogy Magyarországon sajtószabadság van, az ország miniszterelnökét is gátlástalanul gyalázni, sőt – legalábbis szóban – „akasztgatni” is lehet. (Bár ez szerintem több mint sajtószabadság, de ezt hagyjuk.) Nincs az a gondolat, amit ne lehetne a legtágabb nyilvánosságban is kimondani Az azonban mégiscsak sok, ami az MTV1-en és főként ECHO tévén  – itt, minálunk különös módon csak ezeket, meg a jóval kulturáltabb Duna tévét kaphatjuk –,  a nyakunkba ömlik.