Mekkora közhelynek hallatszik, amit a beskai tanító, Özvegy György már szállóigeként idézhetett Széchenyitől a Szász Károly püspöknek írt levelében: „Nyelvében él a nemzet!” Azaz a nemzet megmaradásának záloga a nyelv. Mekkora közhely ez ma is – mondhatják azok, akik nem jártak Maradékon, a Szerémségben. A Tarcal hegyen túli provincia sokak számára csak azt a régiót jelenti, ahová a római császár, Probius engedélyezte a szőlő telepítését Itáliából. Minékünk, magyaroknak ennél jóval többet: a magyar nyelvhez való ragaszkodás évszázados példáját.
Az 1918 előtti Horvátország magyarságával foglalkozó kisszámú írásban állandóan fölbukkan, hogy a századfordulón a szerémségi katolikus magyarok tömegesen tértek át református hitre. Említést tesznek arról is, hogy azért, mert hiába kértek a horvát egyháztól és papjaitól magyar nyelvű misét.
Az első híradás a maradékiak áttérési szándékról Schneider Pál beskai lelkész 1897. december 17-én írott levelében tesz említést. A harmadik, január 27-én fogalmazott jelentésében értesíti a püspököt, hogy a missziói lelkész az őt megkereső maradékiaknak tett ígéretéhez híven január 23-án elutazott a községbe, és megtartotta az első magyar nyelvű istentiszteletet. Újabb húsz személy jelentkezett reformátusnak és kérték, hogy legalább havonta egyszer menjen el hozzájuk, prédikáljon nekik magyarul, amire ő igent mondott.
Szász Károly püspök egyik pásztorlevelében ezt a biztatást küldte maradéki híveinek: „Örülök annak, hogy a hitvalláson kívül még magyar hazafias indulatokat is ösztönzött, hogy istentiszteleteket őseitek nyelvén, a szép magyar nyelven végezhessétek.” Erre válaszolta a gondnok Özvegy György, hogy „nyelvében él a nemzet”, amelyhez hozzáfűzi, hogy elhárult a veszély, hogy „más nyelv más gondolkodást szül, más beszédmódot, más erkölcsöt, más áhítatosságot, más embert, más nemzetet teremt.”
Özvegy György azonban túlzottan derűlátó volt. A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben úgy tűnt, hogy elfogy Maradék maradék reformátussága, és éppen amiatt, amiért létrejött.
Recsegett-ropogott a maradéki magyarság is körös-körül, maga az iskolaigazgató igyekezett meggyőzni a szülőket, hogy sokkal jobban érvényesül a gyerekük az életben, ha szerb-horvát nyelven szívja magába a tudományt, és sokkal könnyebb lesz a tanárnak és diáknak is, ha a felsőbb osztályokban nem kell a nyelvtanulással bajlódniuk. Nem eredménytelenül érvelt az iskolaigazgató a magyar nyelv ellen, egyik évben még 14, a következőben már csak 3 család vállalta, hogy szembeszáll az igazgatóval és a közvélekedéssel, s magyar osztályba küldi mégis a gyermekét. Aztán egy év múlva hiába gondolta úgy Berger Mihály, hogy ha egyedül lesz is a lánya a magyar tannyelvű osztályba, csak azért is oda íratja, mert egy gyerekkel nem indítottak osztályt.
Így ment ez hosszú ideig. Változást a fiatal lelkész, Halász Dániel érkezése hozott. Ő mondta: „Az intézményteremtés, fenntartás nagyon fontos feladata az egyháznak. Elegendő alap az intézményteremtéshez, -működtetéshez az anyanyelvhez való ragaszkodás. Számunkra nem az anyagi haszonszerzés a cél, nem azt nézzük, hogy profitáljunk belőle, hanem hogy a közösség erősödjön, megmaradjon általa, még akkor is, ha személyes és kollektív áldozatot kell ezért hoznunk.”
Halász Dániel megemlíti, hogy Ézsaiás próféta számára annyira fontos volt a maradék, hogy saját fiát is így nevezte el: Seár-Jásúb, azaz a maradék megtér. „Bizonyságot szolgáltatott nekünk az Úr, hogy soha nem lesz, amikor mindenki hinni fog, de ez nem is fontos, hiszen nem a tömegek viszik tovább Isten üzenetét, nem a sokaságban van az erő, hanem a megtérő maradékban” – vallja.
Maradékban erő van. A példaadás ereje.
