A 10. Látó táborba azért hívtak meg, mert hosszú évekig a folyóirat szerkesztője voltam, s amikor elindult, 2016-ban, még kollégaként mentem Szilágybagosra. A Látó tábor ugyanis ott kezdődött, Szabó Róbert Csaba szülőfalujában, ott is tartottuk egy ideig, hiszen az üdülőhely és egyszerűen a hely adottságai – a családiasság, a bensőségesség, a gyönyörű táj – mindenkit elbűvöltek. Az idei együttlét első napján Robi fel is idézte például azt a néhány napot, amelyben a magyar irodalom fordítóit hozta el Dánél Móna, s én is felidéztem magamban: valóban remek volt.
Mert úgy működik az emberi emlékezet, hogy olykor nem tudod, mihez is kellene kötnöd ezt vagy azt a történetet. A beszélgetés gyakran eszembe jutott – az egyik vita arról szólt, a népszerű írókat kellene-e fordítani, vagy pedig azokat, akik sajátos nyelvet teremtenek –, az azonban nem, hogy éppen Bagoson történt.
Aztán átköltöztünk Nyárádszentmártonba: ebben szerepet játszott a COVID is – nem lehetett olyan messze mennünk – meg más egyéb is. Az ottani Lovasfogadóban szállásoltunk el mindenkit, és azon a területen is történt minden – ezt például Bagoson nem szervezhettük meg, máshol volt a szállás, máshol az étkezés, és máshol a rendezvények.
Végül néhány éve Vármezőre költözött a tábor, ez már azóta történt, hogy elhagytam a folyóiratot. Gyönyörű ez a hely is, az egyik oldalról fenyőerdő határolja a Csodál-lakot, és noha medvével riogatnak, hálistennek még eggyel sem futottunk össze. Ezeket a sorokat szombaton vetem képernyőre, és holnap, vasárnap utazunk haza, addig még hátra van néhány kerekasztal és buli.
Mert sokan gitárral, szaxofonnal és egyéb hangszerrel érkeztek, és esténként jamelnek, ahogy mondják. Én már kiöregedtem ehhez a fajta élvezethez, illetve kevéssé tudok talpon maradni, de a showszerű versmondás (különösen Orcsik Roland és Lövétei Lázár László produkált felejthetetlen élményt, vagy Varga László Edgár a Vannak vidékek elgitározásával) persze engem is lenyűgöz.
Tegnap egy Erdély TV-től érkezett hölgy azt kérdezte, miért olyan jó ez a tábor. Hát például azért, mert az ember elhiszi, hogy van értelme az irodalomnak. Ha ennyi tehetséges, értelmes, más művészetben is jártas ember csinálja, akkor mindenképpen.
