A könyvvásárok napjait éljük. Ezen a hét végén Sepsiszentgyörgyön, azelőtt Csíkszeredában kaptak eredeti rendeltetésüktől eltérő szerepeket a sportcsarnokok, hiszen ezeken a nagy, belső tereken legegyszerűbb felsorakoztatni sok-sok könyvet és több tucatnyi kiadót, hogy minél közelebb kerüljenek a közönséghez. Az írók-költők, szerkesztők, illusztrátorok és a könyvek, irodalmi folyóiratok körül még mindig bolyongó más szakmák és persze az olvasók között újra valamiféle olyan láthatatlan szálak erősödnek meg, amelyek azt igazolják, hogy a papíralapú kiadványok a digitális korban sem adják fel a küzdelmet, ha kisebb példányszámban is, ha állandó gazdasági nehézségekkel viaskodva is, de még élnek, és továbbra is a teljes emberi élet, az emberi szellem és a műveltség fontos összetevői maradnak.
Számos mikrotörténettel lehetne igazolni, hogy milyen fontosak ezek a találkozások. Jómagam például Csíkszeredában éppen Ferencz Imre Amikor megöregszem című kötetét mutattam be, azzal az indító megjegyzéssel, hogy nyugodtan tehetnénk ezt többesszámba is, amikor a beszélgetés után megszólított egy korban éppen hozzánk illő szentegyházi hölgy és megkérdezte, hogy vajon tudom-e, honnan származnak a könyvvásárok és a könyvnapok.
Nem – válaszoltam és akkor előhúzott egy általa régóta megőrzött folyóirat-kivágást, amely a maga folyamatában leírta a történetet. Eszerint Supka György régész, az általa szerkesztett Literatúra című folyóirat szerkesztője majdhogynem száz éve, 1927 pünkösdvasárnapján a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesületének miskolci nagygyülésén javasolta előszőr a rendszeresen megtartandó könyvnapok elinditását. „Az írót és az olvasót közvetlen kontaktusba kell hozni egymással, a könyvírás és a könyvkiadás művészei is menjenek ki az utcára, hogy közvetlenül, akár bohém formában is találkozzanak az olvasókkal.” Az első könyvnapok négyoldalas tervét két esztendőre rá, 1929-ben, a Literatúra márciusi számában hozták nyilvánosságra és az első könyvnapot május 12-én meg is rendezték.
A művelődéstörténészek minden bizonnyal többet tudnak minderről, én csupán annak bizonyításaként jegyeztem meg ezt a kis történetet, hogy a könyvek iránti érdeklődés milyen mélyen él bennünk és részletei tértől és időtől függetlenül a legváratlanabb pillanatokban szakadhatnak fel bennünk.
Azaz, hogy az irodalom és a hozzá kötödő történések sorsa jóval hosszabbra nyúlik az időben, semmint gondolnánk, és több nemzedéken átível, hol itt, hol ott bukkanva elő. Méghozzá olyképpen, hogy igen gyakran elválaszthatatlan az áltunk ismert vagy megőrzött valóságképtől, sőt mi több, olykor az irodalom válik olyan valósággá, amelyről akkor sem mondunk le, ha tudjuk, hogy a történészek és a levéltári források teljesen mást állítanak.
Szűkebb és tágabb környezetünkből ezernyi példát hozhatnánk fel ennek bizonyítására. Egy kiváló írónak jobban elhisszük, hogy milyen az az embertípus akivel találkozunk, milyen az a táj, ahol járunk, mégha a mindennapi életben éppen annak az ellenkezőjét is tapasztaljuk.
És éppen itt van elrejtve az alkotás teremtő ereje, amelyet alighanem mindazok megéreznek, akik a könyvvásárok rendezvényein vesznek részt, vagy csak otthon elővesznek és újra fellapoznak egy-egy régóta nem olvasott könyvet.