Kutyanehéz helyzetbe került most a Magyar Kétfarkú Kutya Párt. Néhány évvel ezelőtt eredeti ötletekkel próbálta kiröhögtetni a mai magyar politikai rendszer visszáságait, s lett is nagyra duzzadt választói bázisa. Azok, akik megcsömörlöttek mind a kormányoldal, mind az ellenzék kommunikációs paneljeitől, szellemileg kifejezetten felüdültek, amikor a párt aktívái – akik passzíváknak nevezték magukat – álarcban behatoltak néhány kórházba, és a lepukkant mosdókba szappanokat csempésztek be, megteremtve a „szappanbűnözés” fogalmát. Emlékezetes az is, hogy a 2018-as választási kampányban a párt egyik tagja öltönyben, fejét csirkének álcázva azt válaszolta a riporter minden egyes kérdésére, hogy „kotkodács, kodács, kodács, kotkodács”.
A Kutyapárt eddigi identitását arra építette, hogy nem sorakozik fel egyik politikai oldal mellett sem, mindent és mindenkit kifiguráz, ez biztosította számára a szavazati gyarapodást. Ezt tükrözte az is, hogy a választási kampányok során egyaránt vont el szavazatokat a kormánypárttól és az ellenzéktől. A Republikon intézet egyik friss felmérése szerint a Kutyapárt a teljes népesség körében 6 százalékon, a pártválasztók között változatlanul 8 százalékon áll. Most viszont a pártnak döntenie kell, miként lesz képes összehangolni gyarapodási törekvéseit az önazonosság megtartásával. Ezen a ponton már nem lehet tartósán viccpárti köntösben, térfelektől függetlennek maradni, s úgy tűnik, kénytelen lesz az ellenzék térfelén harcolni politikai pozíciókért.
Én viszont visszatekintenék a kezdetekre, arra, hogy miért arat sikert korunkban minden különcködő, torz tükröt állító politikai kezdeményezés. Talán azért, mert manapság a kommunikációs hangzavarban nemcsak az események tálalása, értelmezése és elemzése, hanem maguknak az eseményeknek a többsége is groteszkbe hajlik. A tévékamerák előtt kotkodácsoló kutyapártos például a mai üres politikai szószaporítás divatjának a karikatúráját adta.
Nem véletlenül ilyen népszerű a politikai karikatúra műfaja. Ernst Gombrich osztrák-brit művészettörténész írta egykor, hogy „a karikaturista játékot űz áldozata képmásával, eltorzítja arányait”. Az Oxford English Dictionary meghatározása szerint a karikatúra nem más, mint egy ember, egy helyzet, egy magatartás olyan képi ábrázolása, amelyben az egyes feltűnőbb karakterjegyeket eltúlozzák, ezáltal azt humorossá vagy groteszk hatásúvá teszik.
Más kérdés, hogy a korábbi tekintélyuralmi rendszerekben – ha értették is a karikatúrát, „nem szerették”. Annyira nem, hogy az életével játszott, aki netán Sztálint vagy Ceasescut próbálta volna gúnyrajzban megörökíteni. De azért a demokrácia országaiban is volt ellenpélda. Az 1969-ben indult Hara-Kiri Hebdo (Heti harakiri) néven futó francia karikatúramagazint 1970-ben terjesztési tilalommal sújtották, mégpedig a kiskorúakat védő törvényre hivatkozva a lap pornográf tartalmú rajzai miatt. Valójában az állt ennek az intézkedésnek a hátterében, hogy az egyik lapszám Charles de Gaulle francia elnök halálán gúnyolódott.
A volt francia elnök nevére utalva indított új lapot az említett betiltott kiadvány két alapítója Charlie Hebdo (Heti Charlie) címen. Akkor még nem is sejtették, hogy egyszer majd tragédiába torkollik az a tevékenységük, hogy gúnyrajzaikban mindent olyan jelenséget célba vettek, amely szerintük képmutatást, túlbuzgóságot, a vallás nevében tett megnyilvánulásokat tartalmaz. A lap nem kímélte a szélsőjobboldalt, a konzervatív pártokat és személyeket, a kereszténységet, a zsidó vallást, az iszlámot, a francia politikai és kulturális életet. A Charlie Hebdót ugyanakkor a sajtószabadság ádáz védelmezőjeként tartották nyilván a baloldali és liberális körökben.
A lap munkatársai persze tisztában voltak azzal, hogy az iszlámmal nem lehet „viccelni”, hiszen e vallás szerint Mohamed prófétát fejvesztés terhe mellett tilos ábrázolni, főleg kaján karikatúraként. Arra viszont nem gondoltak, hogy valóban a tűzzel játszanak. 2015 januárjában két iszlamista fegyveres merénylő behatolt az újság szerkesztőségébe, és meggyilkolt tizenkét embert.
A terrorcselekmény után Franciaországban csaknem négymillióan vonultak utcára elítélve a terrort és hitet téve az emberi és szólászabadság ügye mellett. A párizsi tüntetésen negyven állam- és kormányfő vett részt, a tüntetők pedig „Je suis Charlie” (Charlie vagyok) felirattal vonultak fel. Ez a mondat a szolidaritás vállalásának szimbólumává vált. Míg azelőtt a hetilap alig tudta eltartani magát, a merénylet után egy héttel ötmillió példányban jelent meg, minden példány elkelt, amiből körülbelül 8 millió eurós bevétele keletkezett a lapnak, előfizetőinek száma hirtelen meghaladta a kétszázezret.
Az egyik mai magyarországi karikaturista, Pápai Gábor így fogalmazta meg a véres merénylet tanulságát: „Ez a nap megváltoztatta a karikatúra történelmét. Bár előtte is járt karikatúráért börtön, párbaj, sőt gyilkosság is, mégis 2015. január hetedike óta tekint a világ valamiféle nehézfegyverként a karikatúrákra.”
Számos formája van tehát a torz tükröknek: csipkelődés, irónia, gúny, szarkazmus, malícia, csúfolódás akár rajzban, akár kabarék színpadán, akár televíziós paródiaműsorokban vagy viccpártok performanszaiban. Ezek sokszor hűségesebben és érthetőbben ábrázolják a valóságot, mint a véresen komoly, de hamis, érdekvezérelt módon összefércelt valóságképek. Persze az lenne a normális, ha nem lenne szükség torz tükrökre, de valljuk be: sokkal unalmasabb lenne a világ, ha nem lenne mit kinevetni.