Az interneten minden korábbinál akadálytalanabbul terjednek az álhírek, soha nem látott szilárdságú véleménygettók alakulnak ki, és példátlan sebességgel hasít a propaganda. Az internet elterjedésével egyenes arányban nőtt a félelem, hogy milyen pusztító hatás várható az online propagandától, az álhírektől, a véleménygettóktól a társadalomban, a politikában, a kultúrában, sőt újabban, az egészségügyben is. Sokan ma már egyenesen attól tartanak, hogy az információbőség miatt képtelenek leszünk megkülönböztetni az igazat a hamistól, a tényeket a fantázia szüleményeitől. Erre csak ráerősít a Mesterséges Intelligencia megjelenése.
De nem is ebben van az igazi veszély! Nem a dezinformáció, hanem a tudálékosság az igazán nagy problémánk. Az igazán súlyos gond az, hogy az információözön és az egymásnak ellentmondó adatok és beszámolók tömege ellenére a többség rendkívül magabiztos álláspontot fogalmaz meg. Amint azt a koronavírus-járvány és az oltás körüli hisztéria is szemléltette, gyakran olyan kérdésekben is határozott véleményt alkotunk, amelyekről esélyünk sincsen önálló véleményt kialakítani, és amelyekben a kérdést alaposabban ismerő tudósok sem értenek egyet. Sőt, mint arra a pszichológusok rámutattak, minél kevesebbet tudunk valamiről, annál magabiztosabban mondunk róla sommás ítéletet.
Jonathan Lear filozófus-pszichológus már 1998-ban megjelent Nyitott elme című könyvében rávilágított, mindent elkövetünk, hogy nyitottnak tűnjünk az új információk befogadására, valójában azonban a már eleve meglévő elképzeléseink igazolására használjuk fel őket: a fixa ideáinknak ellentmondó értesüléseket tévesnek minősítjük, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk. Nem tanulni akarunk az új ismeretekből, hanem egzisztenciális bizonyosságot szerezni és társadalmi elismerést nyerni. Egyebek között ebből következik az is, hogy a szembenálló politikai szekértáborok tagjai nemhogy kompromisszumot nem tudnak kötni, de még megérteni sem képesek egymást.
A hülyék ahhoz is hülyék, hogy belássák, milyen hülyék. És egy csipetnyi információ még ront is a helyzeten: tudásunkat érdemben nem javítja, ám magabiztosságunkat annál inkább.
Szókratész a tudatlanságot a tudás felé vezető út első lépésének tekintette. Merjük beismerni hozzá nem értésünket, és ezután már könnyű lesz felfüggeszteni az ítéletalkotást is. Szokratész szellemében a szkeptikus gondolkozókról, például Montaigne-ről és Emersonról kellene példát vennünk. Az ítéletalkotás során nem önigazolásra kellene törekednünk, hanem saját hipotéziseink legádázabb kritikusaként kellene fellépnünk, és amennyiben anomáliára vagy ellentmondásra bukkanunk, habozás nélkül módosítanunk kellene álláspontunkat, vagy akár arra is készen kellene állnunk, hogy teljességgel elvessük.
Ez nem is tűnik túl bonyolultnak. Ám ha a korábbi elemzésünk helytálló, akkor nincs sok esélyünk a sikerre: miért követnénk az olyan utat, amely ellentmond szilárd beidegződéseiknek? Arról nem is beszélve, hogy az állandó kétkedésnek legalább olyan súlyos társadalmi mellékhatásai vannak, mint a túlzott magabiztosságnak.
Nem véletlen, hogy a politikában a mégoly bölcs szkeptikusoknak is kevesebb babér terem, mint a magabiztos ostobáknak.
József Attila már a múlt század harmincas éveiben tudta, le is írta:
„Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
csak ostobaság. Eszméink között
rabon ugrálunk, mint az üldözött
majom, ki tépi ketrecének rácsát.”