A szocializmusban – noha csak hallomásból ismerhettük, nem is olvashattuk – az amerikai, a brit, s a német sajtót tartottuk etalonnak, arról ábrándoztunk, hogy a lehetséges szabad világban majd mi is úgy írunk, mint a New York Times, a The Guardian vagy a Frankfurter Algemeine Zeitung újságírói. Ha mégsem annyira jól, annyira olvasmányosan, legalább nem hazudjuk többé az igazat és szépet.
Az angolszász világban a sajtó évekkel ezelőtt még azt tekintette feladatának, hogy tárgyilagos képet nyújtson az eseményekről, a vélemények pedig maradjanak a kommentárokra. Mára ennek vége: a fogyasztó egyenirányított tájékoztatást kap. Legfeljebb az egyenirányt választhatja meg. Ami még rosszabb.
„A fősodorvonal-beli médiumok már nem a tárgyilagosságot és az igazság keresését tartják feladatuknak” – írja Joel Kotkin, akinek a Spiked magazinban megjelent keserű hangvételű írását a metazin.hu szemlézte.
Kotkin egyenesen úgy fogalmaz, hogy korunkban az agitprop szelleme uralkodik. Egyrészt az elit lapjaiban és tévécsatornáin uniformizált szellemben mutatják be a legkülönfélébb ügyeket, a gendertől az etnikai kérdésekig, a Covid-járványtól az éghajlatváltozásig. Másrészt – minő borzalom! – a hajdan liberális szellemű nagy lapok és televíziók, a nagy internetes felületek cenzúrát alkalmaznak az olyan tartalmak ellen, amelyeket félrevezetőnek tartanak vagy az általuk vakon követett ideológia tévesnek, károsnak bélyegzi meg. Az újságírás a tények közlése helyett a vitathatatlan, kikezdhetetlen sarkigazságokként tálalt vélemények szajkózásává vált.
Kotkin ennek okát abban látja, hogy a helyi közösségekhez kötődő régi, középiskolát végzett riportersereg már a múlté, ma a szakmát a kommunikációt végzett, többnyire progresszív nézeteket valló, némiképpen fiatalon indoktrinált nemzedék űzi. Például a New York-i Columbia médiaiskoláiban nem a tudósítás alapfogalmainak az elsajátításán van a hangsúly, hanem azon, hogy a társadalmi igazságosságot kell előmozdítani. A Pew közvéleménykutató felmérése szerint a fiatal újságírók nem sokat adnak a tárgyilagosságra és a kiegyensúlyozottságra.
Kotkin – a tárgyilagosság kényszerét követve – elismeri, hogy ez a fajta újságírói viszonyulás azért más, mint a kommunista agitprop rendszer volt. Az érve, hogy miért lenne más, azonban még lesújtóbb, mintha abban a hitben hagyta volna az olvasóját, hogy fikarcnyi eltérés sincs a hetvenes évek Igazsága, Vörös Zászlója és a modern idők Idependentje között. Azt írja, hogy az újságírók ma már nem kényszerből, hanem meggyőződésből hajlanak egyfelé, elfelé s próbálják ugyanabba az irányba terelni az olvasók gondolkodását.
Annyi közös azonban felfedezhető az agitprop-típusú és a woke-újságírásban, hogy mindkettő a közönség félelmeire épít, s e célból az ördöggel cimboráló közveszélyes alakoknak állítja be az ellenfél vagy csak (némiképp) másként gondolkodókat.
Carl M. Cannon politikai elemző egyetért Kotkinnal. Ő azonban azt hangsúlyozza, hogy az egyenirányított gondolkodás a jobb- és a baloldalon egyaránt uralkodóvá vált. A harcos kiállással sokkal nagyobb nézettség érhető el. A politika iránt érdeklődők nagy többsége ugyanis egyúttal az egyik oldal szenvedélyes híve is, és az újságokban és a tévéműsorokban a saját nézeteit akarja viszontlátni.
Két szociológus, David Broockman és Joshua Kalla legújabb tanulmányában arról ír, hogy a politika iránt érdeklődő amerikaiak a maguk visszhang-kamrájában élnek, nézeteik ily módon egyre radikalizálódnak, és egyre élesebb hangú kommentárokra vágynak. A média mindkét oldalon arra kényszerül, hogy kielégítse ezt az igényt, és ezzel egyúttal tovább mélyíti a megosztottságot.
Meglehet más ez, mint az agitprop-világ sajtója volt, de ez sovány vigasz. Sőt, elkeserítő azoknak, akik a kilencvenes években az igazság keresésére szegődtek.