Nem vagyok futballszakértő, a mérkőzéseket azonban végig élvezem. Amúgy dilettáns módra. Nem a labdarúgói képességek, hanem a játékosok által képviselt történelmi ismereteim, az adott nemzetnek a világkultúrában játszott szerepe, sőt gyakran pusztán az általuk felöltött mez ötletessége szerint.
Néha azonban zavarba jövök. Számos csapat játékosainak jó része, – sőt olyan is van, hogy többsége – nem az, aminek képernyő kijelzője állítja. A fra rövidítés mögött ugyanis jobbára fekete arcokat jelöl. De ugyanez a helyzet az angolokkal, a hollandokkal. Folytathatnám. Még szerencse, hogy mi, magyarok nem lehettünk kint a nagy megméretkezésen. Szemet szúrt volna, mennyire fehérek vagyunk.
Ahogyan az az argentinokkal például ténylegesen meg is történt. A Washington Post élvonalbeli esszéírója fel is tette a magtától értetődő kérdést: Miért nincs az argentinoknak fekete játékosuk? Az persze nem ütött szöget a fejébe, hogy például Diego Maradonának és számos társának ereiben indián vér csorog.
A kérdés mindazonáltal értelmes, hiszen a XVIII. század elején – az eredetileg a spanyolok által meghódított – Argentína partjain is mintegy 200.000 fekete telepedett meg. Az ország lakossága időközben 47 millióra növekedett, a feketék száma pedig csökkent. Ma már 149.493 argentin tűnik színtiszta feketének. Azaz a feketék az Amerikai Egyesült Államoktól és más dél-amerikai országoktól eltérően nem szaporodtak, hanem még arányszámukban is megfogyatkoztak.
Hogyan lehetséges ez? A magyarázat első látásra az lehetne, hogy Argentína az idegengyűlölet melegágya, ahonnan a többség elüldözte, sőt a függetlenségi háborúban ágyútöltelékként használta a feketéket. Effélére azonban nincsenek megbízható adatok. Sőt úgy tűnik, hogy bár a feketék száma a XVIII. század végére elérte ugyan az egyharmadot, de talán éppen ezért, a fehérek egy része elsötétült, a feketéké kivilágosodott. Ami akár a faji előítéletek elhomályosodásából is következhetett Mivel az argentin társadalmon belül sokkal kisebbek voltak a kulturális különbségek, mint az akkor még angol többségű Amerikai Egyesült Államokban, a különböző bőrszínű embercsoportok közti keveredésnek kisebb volt az akadálya, mint a szigorúan szegregált Egyesült Államokban.
Sőt, a világnak számos olyan állama is van, mely egyszínű maradhatott. Az emberiség sokszín űsége az egyszínűséget ősidők óta képes volt elviselni, sőt anélkül talán nem is létezhetett volna. Főként azért, mert az államok közt a legfontosabb identitásjegyeket mindig is a nyelv és a kultúra jelentette. S ekként ezek a közösségek szorosabban is összetartoztak egymással. Államok fölötti szinteken is inkább alapvetően kulturális jellegű vallási meggyőződéseik egyesítették őket.
A Washington Postban elhangzott kérdésre, mely egyfajta balliberális provokációnak indult, az argentin interjúalany szellemesen replikázott: „Azért nincs több fekete játékosunk, mert ország vagyunk, nem Disney-mese. A szenegáli válogatottban vajon miért nincsenek fehérek…?”
A válasz Amerikában hangzott el, de mintha mégis inkább nekünk, európaiaknak, főként a franciáknak, angoloknak, hollandoknak szólhatott, ahol a társadalom egy része a Disney-mesét – jórészt amerikai nyomásra – tényleg meg szeretné valósítani.
A katari Világbajnokság napjaiban Európa nagyvárosait a sikeres vagy sikertelen csapatok szurkolói sorra csatatatérré változtatták. Főként a jobbára egyszínű marokkóiak. Kiderült: az, amit korábban is minden értelmes ember gyaníthatott, hogy a nyelvi-kulturális, vallási és bőrszín szerinti közösségek nem keverhetők össze, mint a kártyalapok. Elegendő egy futballabda, hogy ismét közösségekké álljanak össze.
Autonóm közösségekként és nem identitásukból kivetkőztetett individuumokként lehetünk képesek békésen és „egyszínűen” együtt élni.
A Disney-mesék kedves történetek, de vajmi kevés közük van a társadalmi valósághoz.
A világbajnokságon részvevő csapatok, bár színtől függetlenül, nemzetekként, azaz nyelvi-kulturális közösségekként élték meg a nagy összecsapást. Csakhogy a nemzeti közösségek ha képtelenek egymás tiszteletében szocializálódni, végül is közönséges csürhévé zülleszthetők…
A nemzetek közti viszonyokat kell humanizálni, hogy emberekként versenghessünk egymással. és nem válogatatlan szurkolói csürhék gyanánt.