Miután az elnöki helikopter Donald Trumppal a fedélzetén a magasba emelkedett és elhagyta a Fehér Házat, azt hiszem fel kell tennünk néhány kérdést: Mi lesz a trumpizmussal Trump után? A populizmus visszaszorulása Amerikában és Európában egy megalapozott gazdasági és politikai folyamat következménye, vagy pedig csak átmeneti megingás egy újabb offenzíva előtt? Hogyan fogja befolyásolni Joe Biden külpolitikája a kelet-európai populista vezérek magatartását?
Ha abból indulunk ki, hogy a trumpizmus meghatározó jegyei az elitellenesség, a fehér felsőbbrendűség elvének az elfogadása, az intézményes rasszizmus, bevándorlás-ellenesség és a mindenféle kisebbségekkel szembeni türelmetlenség, akkor azt kell mondanunk, hogy ennek a politikai vonalnak még mindig komoly tartalékai vannak az Egyesült Államokban. Elég felidézni egyetlen statisztikai adatot: a republikánus szavazóknak közel 80 százaléka véli úgy, hogy a választásokat elcsalták és a november 3-i voks valódi győztese Donald Trump. A legképtelenebb összeesküvés-elméleteknek változatlanul sok híve van. Nagyjából ugyanez a megállapítás érvényes az európai populisták szavazóbázisára is. Bár nem találtam erre nézve szociológiai felmérést, úgy vélem, hogy Trump vereségének az oka nem a politikai diskurzusában keresendő, hanem abban, hogy alábecsülte a koronavírus-járvány veszélyeit, nem hallgatott a szakemberekre, későn és rosszul kezelte az egészségügyi válságot. Az európai populisták esetében a visszaszorulás kevésbé volt látványos és egyértelmű, de azért érezhető. A Brexit-et követő szabad-kereskedelmi egyezményt gyakorlatilag úgy kötötték meg, hogy az Európai Unió szinte semmiben sem engedett, Boris Johnson brit miniszterelnök az utolsó pillanatban lényegében kapitulált, hiszen a megegyezés nélküli kilépés még súlyosabb következményekkel járt volna számára, hazai népszerűsége azonban még így is megnőtt. Magyarország és Lengyelország nem tudta érvényesíteni azt a jogilag egyébként védhető álláspontot, hogy az uniós támogatások folyósítását ne kössék a jogállamiság elveinek a betartásához. Ráadásul a jövő évi parlamenti választások előtt úgy tűnik, hogy a Fidesz győzelme nagyon is kétséges az egyesült ellenzék jelöltjeivel szemben, miközben napirenden van a párt kiegrudalása az Európai Néppártból és a Szájer-botrány sem tett jót a magyar kormánypártnak. Matteo Salvini kiesett az olasz kormányból és népszerűsége a jelenlegi kormánykoalíció gyengélkedése ellenére is meredeken zuhan.
Az Egyesült Államok és Európa között azonban van egy lényeges különbség. Míg a tengeren túl Trump választási veresége a koronavírus járvánnyal kapcsolatos elnöki bénázásra vezethető vissza, addig Európában ennek oka elsősorban az Európai Unió határozottabb populista-ellenes fellépésének a következménye. Ezen belül is meghatározó szerepe volt annak, hogy a jobbközép pártok – mindenekelőtt a németországi Kereszténydemokrata Unió (CDU) és a Keresztény-szociális Unió (CSU) felismerte az autokrata és a szélsőséges politika veszélyeit, s határozottabban fellépett ezek ellen, bár például Angela Merkel német kancellárt így is több sajtókritika illette, mert feltűnően elnéző volt a magyar és a lengyel kormány demokráciaellenes kilengéseivel szemben.
Hogy mi várható, az nagymértékben függ két tényezőtől. Az egyik az, hogy mennyire lesz fontos a Biden adminisztrációnak Kelet-Európa, a másik pedig az, hogy mi jellemzi majd az új német kancellár politikáját. Ami az előbbit illeti valószínűsíthető, hogy az új amerikai adminisztráció nem lesz olyan passzív ebben a térségben, mint amilyen Trump idejében volt. Már csak azért sem, mert Joe Biden külügyminisztere az a magyar származású Antony Blinken lesz, aki nagyon jól ismeri Magyarország és a térség helyzetét és valószínű, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy betartson a magyar kormánynak. Márpedig ha az Egyesült Államok kellemetlenkedni akar egy kis közép-európai országnak, akkor erre megvannak az eszközei (Liviu Dragnea többet mesélhetne erről). Nagyobb kérdés az, hogy ki lesz Angela Merkel után a német kancellár? A tisztséget hagyományosan a nagyobb testvérpárt a CDU jelöltje tölti be. Ez most Armin Laschet, akit január 16-án a kongresszus a párt elnökévé választott. Csakhogy a jobboldali szavazók körében sokkal népszerűbb Markus Söder a CSU elnöke, aki ugyan eddig azt nyilatkozta, hogy továbbra is Münchenben akar maradni, de azért elképzelhető, hogy nem lenne rest Berlinbe költözni, ha megkínálnák a kancellári tisztséggel. Laschet egyértelműen Angela Merkel kiegyensúlyozott, kompromisszumokra törekvő politikáját vinné tovább, azonban Söder sokkal közelebb áll a jobboldalhoz, pártja pedig egészen a legutóbbi időkig különösen jó kapcsolatokat ápolt a Fidesszel.
Mindent összevetve úgy tűnik, hogy a populizmus ugyan az Atlanti Óceán mindkét partján defenzívába szorult, de azért még korai lenne leírni.