Azoknak, akik hosszú évek óta hallgatják jegyzeteimet, illetve olvassák írásaimat, könnyen támadhat az a benyomásuk, hogy váltogatom a nézeteimet. S valóban nem tévednének. A világ változik, következésként azoknak is változniuk kell, akik benne élnek. Paradox módon éppen azért, hogy megőrizhessék önmagukat, azokat a legalapvetőbb elveket, melyek az emberi életnek értelmet adnak. Én zsenge ifjúságomban kommunistának vallottam magam, érettebb koromban már inkább liberalizmus hívévé váltam, ma főként a konzervativizmus felé hajlok.

Ami nem jelenti azt, hogy az előbbi kettőt valaha is megtagadtam volna. Sem a valóban marxi szocializmusnak (a Kommunista Kiáltványt soha nem olvastam el, Marx Tőkéjét viszont igen), sem a liberalizmusnak nem váltam árulójává. (Mint sokan vélik.)  Engem árultak el az illúzióim. Mindvégig demokratikus elveimhez próbáltam hűséges maradni.

Egy tisztességes választópolgár ugyanis –  s végső soron az újságírói is afféle –  a neves német szociológus, Reiner Mansfeld szavaival: „született köpenyegforgató”. Mindig az adott történelmi helyzet követelményein múlik, hogy főként minek tekinti önmagát. Én ma már – maradék szocialista és liberális meggyőződéseim „ellenére” – kétségtelenül konzervatív is vagyok. A konzervativizmus mellett ugyanis – ma már nem kisebb meggyőződéssel vallom – legalább olyan erős érvek szólnak, mint a liberalizmus és a szocializmus mellett.

Nézeteim fokozatos módosulásának az lehet a fő oka, hogy manapság ismét a szocialisták és a hozzájuk szegődött liberálisok fenyegetnek azzal, hogy akcióik nyomán „a Föld fog sarkából kidőlni”. Erről a „teljesítményről” már van némi tapasztalatom. Ösztöneim riadóztattak. Főként mikor ráébredtem, hogy a kommunizmus ma is képes rabságban tartani az emberi elméket. Világ szerin tova. Még Amerikában is. A mostani kampány előválasztásai során ugyanis egy hithű moszkovita lehetett Biden esélyes ellenfele… Rémülten kellett ráébrednem, hogy a tökéletesnek (s ekként „joggal” kizárólagosnak) hirdetett „szép új világ” csalóka eszméje „halhatatlan”.

A konzervativizmus ezzel az óhajtott „tökéleteséggel” szemben a valóságos „tökéletlenség politikája”. Ennyiben mintegy kiegészíti és korrigálja a szocializmust és a liberalizmust. Merthogy ésszerűen gondolkodó elme az utóbbiak létjogosultságát sem tagadhatja. Az emberi természet legfontosabb vonása a jobbra, szebbre, nemesebbre való törekvés. S ennek jegyében a társadalmi létet időről-időre valóban a folyton változó világ követelményeihez kell hozzáigazítani…

A konzervativizmus sem tagadja a változás szükségességégét, de ragaszkodik ahhoz, hogy a bölcs középutat válassza a változás merev elutasítása és túlságosan könnyed elfogadása közt.

Ekként nem csupán ideológia, de egyfajta lelki beállítottság is. Michael Oakeshott szerint a konzervatív  „inkább választja az ismerőst, mint az ismeretlent, a kipróbáltat, mint a kipróbálatlant, a tényt, mint a vágyálmot, a ténylegeset, mint a lehetségest, a korlátozottat, mint a határtalant, a tényt, mint a vágyálmot, a közelit, mint a távolit, az elégségest, mint a pazarló bőséget, a megfelelőt, mint a tökéletest, a mai nevetést, mint a mennyei boldogságot.”

S  ugyanúgy elutasítja a xenofóbiát, mint az oikofóbiát, azaz az  örökség és a haza (manapság oly gyakori) megtagadását.

A konzervatív úgy tekinti, hogy őrá csak a gondnok szerepe hárul. Merthogy az elődök azzal örökítették rá a természeti és a társadalmi világot, hogy gondoskodjék annak fennmaradásáról. A kortárs világ egyik legjelentősebb konzervatív gondolkodója, Roger Scruton úgy véli, hogy ennek a „megbízatásnak” az elutasítása miatt az Európai Unió manapság „azon az alapon áll, melyet föltett szándéka lerombolni.” Márpedig ennek a törekvésnek a „sikere” csakis az emberi társadalmak széthullását eredményezheti.

A közösségek atomizációját.

A politika a konzervatívok felfogásában a társadalom és az állam szétválasztását, azaz a politikának a magánéletből való kizárását jelenti.  A manapság ismét dominánssá váló ideológiák – főként a marxizmus és a feminizmus – politikai mozgalomnak tartja magát, pedig éppen ellenkezőleg, politikaellenes mozgalmak, melyek a politika felszámolására törekednek. (Lásd az általunk is jól ismert egypártrendszert!) Mindkettő ugyanúgy ragaszkodik a dogma kétely nélküli elfogadásához, ugyanolyan hevesen üldözi az eretnekeket, kétkedőket és a tekintélyrombolókat.

A konzervativizmus – ezzel szemben is – úgy teszi szabaddá az embert, hogy nem hisz a szabadság abszolút voltában. Nem hiszi, hogy az individuum úgy válhat szabaddá, hogy minden kötöttségtől függetleníti önmagát. Az igazi szabadság alapfeltételének az önként vállalt kötöttséget tekinti. Az autonómiát. Az általam – egészen pontosan az általunk – hozott törvényeknek való engedelmességet.

A szabadság korlátlanságának mai balliberális dogmáját, mely az emberi közösségek alapjait teszi kérdésessé, csupán ez – a hagyományokban gyökerező – szabadságfogalom ellensúlyozhatja.

Ezért lennék hát köpönyegforgató. A dermesztő szelek manapság ugyanis balról fújnak. Csakis a konzervativizmus jól bevált – vagy ha úgy tetszik jobb – köpenyegébe burkolódzhatok.