Ion Băieșu drámakötetét lapozgatom. Válogatott drámák. A szerző fia, Radu Băieșu válogatta azokat – apja életművéből. És az előszóban emlékeztet arra, hogy a színészek imádják a Băieșu által teremtett szereplőket – függetlenül attól, hogy azok tragikus hősök vagy pedig vígjátéki figurák. A replikák jól mondhatóak – szövegük élő beszéd. A szereplők pedig nem valami elvont csinálmányok, hanem élő emberek. Duzzadnak az energiától, izgalmas az életük, intenzív a közöttük lévő kapcsolat. Hát kell ennél több a színész, meg a rendező számára?! Ezzel van mit kezdenie a színpadon. Radu Băieșu rajong az apja darabjaiért.
De a kritikusok is elég sok jót mondanak Ion Băieșu darabjairól. Eugen Simion például nagyra értékeli a szerző komikus fantáziáját, moralista szenvedélyét. Szerinte Băieșu a tragédiában a groteszk és a banális legmélyebb megnyilvánulását látja. Azt, ahogyan a drámaiság megjelenik az emberi lét mindennapi, zajos komédiájában. A szereplők rettentően sokat beszélnek és szerepelnek, anélkül, hogy mondanának is valamit. Mintha csak politikusok lennének – tesszük hozzá -, akiket a tévében látunk nap mind nap, sőt naphosszat.
Florin Taifer szerint Băieșu darabjaiban az egyik maszkura nevet, a másik maszkura sír. A tragikus mélység a groteszk megjelenéssel van takarva. A nézőre vár, hogy kitakarja, és az igazi arcot, az igazi szereplőt lássa. Mert tulajdonképpen ezért járunk színházba – hogy mi is, nézőként tegyünk valamit… Sanda Faur figyelmeztet arra, hogy lehetetlen megbocsájtani akkor, ha ép ésszel és előre megfontoltan követték el a rosszat. Erre nincs bocsánat! Jó ha eszünkbe jut, jó ha ezt eszünkbe juttatják néha.
Miként az is rendkívül érdekes, amit Nichita Stănescu mond Ion Băieșuról. Szerinte Băieșunál a nevetés a szeretet megnyilvánulása. Nem kinevetnek valakit, hanem nevetéssel közelednek hozzá. És – ez aztán a meglepő! – hasznosak lehetnek még a hazugságok is. Kimondva azokat, megtisztulunk. Megszabadulunk tőlük. Jó lenne ezen is gondolkozni egy kicsit. Băieșunál a komédia tragédiává válik, hőseinek a sorsa abszurd, a humor is keserűvé lesz. Az irónia pedig fájdalmassá. Ez is vele jár a megtisztulással. Nem könnyű dolog, de néha nagyon is szükséges.
Fănuș Neagu azt állítja Băieșuról: „Meg vagyok győződve róla, hogy ő nevetni fog a halál pillanatában”. Hogy miért fog nevetni? Talán azért, mert megszabadul a társadalom által mindannyiunk vállára rakott terhektől. Gondoljunk csak a tőlünk állandóan megkívánt mosolygásra – a mindennapi kényszerű boldogságra. Hát ettől szabadulni kell! Vagy gondoljunk csak az erőszakkal elkövetett jóra! – annak igazán keserű az íze.
Több figyelmet érdemelnek Ion Băieșu darabjai. Színre kellene hogy kerüljenek újra.