Egy generációval ezelőtt a homo politicus-t egyre inkább racionális alapokon döntő, a játékelméletben rögzített egyszerű, átlátható, modellezhető (matematikai) képletek alapján cselekvő, közérdeket szolgáló ?játékosnak? (aktornak) képzeltük, és a legtöbben titkon abban reménykedtünk, hogy a közönség ? a tömegek politikai kultúrája ? szintén ebbe az irányba fog fejlődni, a minél racionálisabb és professzionálisabb elvárásokat fogja preferálni. De, ez az elképzelés (illúzió és/vagy utópia), mára már mindenestől idejét múlta, naivak képzelgésévé lett, afféle múzeumba való anakronisztikus ereklye. Nem csak a populista politikusok, hanem jószerével a teljes mezőny eltávolodott, nemcsak a racionális döntések elméletének leképezésétől, gyakorlatba ültetésétől, hanem a szegmentált választói közösségek egységesítésének ötletétől is, a politika ma leginkább imagológia (játék az imidzsekkel, az érzelemre ható, de tartalmatlan képzelettel).
Ha ugyanis (?Brit tudósok …? ? Lol) mérések mutatják, hogy a választó szellemileg rest, de ideje, és érdeklődése sincs bonyolult dolgokat követni, ezért szinte mindent befogad, ami pszichológiai (és egyéb) komfortzónáján belül van, amivel azonosulni tud, és semmit, ami kihívás, ami bonyolult (ami ?idegesítő?, más, stb.), akkor szakértők hada termel, ilyen földszintes és leegyszerűsített világokat (mert sok-sok egymás mellett élő, önmagában primitíven egyszerű, viszont sokasága révén áttekinthetetlen világ adja a fönt említett kompexitást!) és forgalmaz végtelenül lebutított, viszont nagyon is menő (unbelievable cool) nassolni való politikai ?termékcsomagokat? (egy-egy komplett monászt, ami látszólag nem is érintkezik a többivel. Reklámvilág, mely nem is valós termékeket (Baudrillard), hanem ?életérzést?, életfilozófiát, azonosulási felületeket, ilyesmit kínál! Aztán ahogy alig is érdekli a felhasználót/fogyasztót, hogy mi van egy-egy elektronikus kütyű belsejében, éppen úgy nem nézi a politikai kommunikációs termékek ?alkatrészeit?, vagy egyáltalán, csomagolástechnikán túli tartalmát.
Éppen ezért egyre többen követelik, többek között, a helyesírási szabályok fölfüggesztését is, minek azzal bíbelődni, hisz anélkül is kétpofára habzsolhatjuk azt a keveset, amit a szavakból és mondatokból egyáltalán fölfogunk. Az iskola is szellemi bádogosokat (elnézést a szakma igazi művelőitől) ?termel?, hiszen a látszatot, a szimulákrumot, a mentális fast- és junk food-ot félszavakból és nyelvtani szabályok nélkül is érteni vélik sokak, ezért virágzik nemcsak a szleng, hanem immár a junk language: az eklektikus blődli ma a legkedvesebb életérzés, a ?néplélek? kifejezője!).
A közeli geopolitikai politika egyik legtragikusabb következményeket előrevetítő, valódi drámája (az ukrán válság mellett) a görög, mely sokféle és sorozatos rossz hatalmi/politikai döntésen és gyakorlaton, félrevezetésen és elévült politikai kultúrán, korrupción és kapzsiságon, klientelizmuson és antidemokratikus hagyományokon épült, és mára már olyan helyzetben vetődik föl, mely szinte lehetetlenné teszi a kataszrofális összeomlás megelőzését. Félreértés ne essék, a fenti jelzős sorozat nemcsak a görög politikai valóságot jellemzi, hanem ugyanakkor az európait is, hiszen racionális döntésekkel és jó kommunikációval rég véget lehetett volna vetni a görög adósságválságnak, illetve megelőzhették volna annak kezelhetetlenné válását. És most a helyzet történelmi iróniája, hogy éppen egy elhibázott népszavazás (t.i. népszavazást nemcsak nem szokás, de nem is szabályszerű, magyarán unfair, tartozást vagy adózást érintő kérdésekben) tesz pontot a válság bevezető szakaszára, és indítja el a biztos szakadékba való zuhanást.