A lábujjhegyre állt ország című beszélgetőkönyvünkben Markó Béla érdekesen írja le a történteket. Nem is tudom már, hallottuk vagy csak sejtettük néhányan, RMDSZ-közeliek, Markó interjúnkban „bevallotta”, hogy az elnökválasztás két fordulója között megállapodást kötöttek Emil Constantinescuval. („Ezt sokan sejtették, de senki sem ismerte hármunkon-négyünkön kívül.”) A rövid szövegű egyezség lényege az volt, hogy a választási támogatásért cserébe az RMDSZ „kormányzati tényező” lesz. Kézenfekvő, hogy miért kellett titkosnak lennie az „alkunak” – „akkor még olyan volt a hangulat, hogy amennyiben ez nyilvánosságra jut, Constantinescunak az elnökségébe került volna”. (Végül a második fordulóban, kis hátrányát megfordítva kényelmes előnnyel nyert Ion Iliescuval szemben, aki lovagiasan kezelte a vereségét, kijelentve, hogy a váltás – a jobboldal győzelme – a román társadalom érettségét, demokratizmusát tükrözi.)
Persze kormányra kerülni nem olyan egyszerű. „Elkezdtük a kormánykoalíciós tárgyalásokat, és az elején mindenképpen meg akartak győzni minket arról, hogy valahol ott a második vonalban egy-két államtitkári tisztséggel legyen jelen az RMDSZ. Én akkor azt mondtam, hogy cselédlépcsőn nem megyünk a kormányba, tehát vagy nyíltan ott vagyunk és felelősséget vállalunk mi is, vagy ha nem, akkor nem” – idézte fel 2005-ben a történelmi eseményeket Markó Béla, aki akkor négy éve volt szövetségünk elnöke.
Nem lehet tudni, hogy ez a politikai szükség diktálta, de mégis – már előzménytelenségénél fogva is – bátor tett, a magyarok kooptálása végül mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy Constantinescu négy év múlva újrázásra nem is gondolhatott, sőt a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt is rövidesen teljesen eltűnt a süllyesztőben.
Én most tulajdonképpen Emil Constantinescu elnökségét szeretném felidézni, nem titkolom, azért is, mert ő volt az egyetlen román államelnök, akit sikerült hatalomra juttatnom: miközben baloldali létemre az Iliescu köpenyéből előbújt alakulatokra egyszerűen képtelen voltam szavazni (Marosvásárhely fekete márciusa miatt), Constantinescu előtt és után egyszerűen nem az jött ki, akire voksoltam. (Annál is inkább, mivel ebben az évszázadban egyetlen elnöki döntőt sem tartottam érdemesnek a szavazatomra.)
Geológus és jogász, mondhatni antipolitikus, az egyetlen román, aki Václav Havellel egy napon említhető, olyan értelemben is, hogy csak azoknak szabadna hatalmat adni, akik nem akarják azt – Emil Constantinescu volt az évszázad/évezred utolsó román elnöke. A kétszeres doktort, egyetemi rektort, európai egyetemek előadóját, angolul és franciául folyékonyan beszélő értelmiségit a román társadalom nehezen emésztette meg. A titkosszolgálatok még nehezebben – mandátuma végén Constantinescu keserűen jelentette ki, hogy legyőzte őt a „rendszer”. Mindnyájan tudtuk, hogy mit és kit jelent a rendszer. És azt is, hogy a „rendszer” később vérszemet kapva egyre nagyobb hatalomra tett szert, és ma már és még nincs ellene orvosság. Illetve ami van, az is Constantinescu érdeme: ő kezdte el lehetővé tenni a hozzáférést a Szekuritáté irataihoz.
Emil Constantinescu fő politikai műve, hogy úgyszólván a semmiből megteremtette azt az intézményi alapot, s elindította azt a gazdasági reformot, az adminisztráció és az igazságszolgáltatás reformját, amire az utána következő elnökök támaszkodhattak. Erre (is) épülhetett 2000 után Ion Iliescu utolsó mandátuma, amely a Ceausescu utáni korszak mindmáig legjobb elnökségének bizonyult. Közös volt kettejükben, hogy a hatalmat nem haszonszerzésre használták fel, de még inkább az, hogy nekik kellett a legnagyobb kihívásokkal szembenézniük.
Constantinescu volt az, aki – a kormányzat élén – visszaállította a magántulajdonra vonatkozó jogokat, lehetővé tette a civil társadalom megerősödését, elindította Romániát az euroatlanti intézményrendszerhez való csatlakozás útján. Két alapvető felismerése: az Európai Unióba csak az Egyesült Államok vihet be, és ahhoz, hogy Európába jussunk, először tagországává kell válnunk a NATO-nak.
Ezekkel összefüggésben kell tekintünk a kihívások legnagyobbikát: 1999-ben a szekus populizmussal és a hagyományosan szerbbarát lakossággal (ortodox egyház!) szembemenve Emil Constantinescu megnyitotta az ország légterét a Belgrád bombázására vonuló amerikai repülőgépeknek, hozzájárulva Milosevics Szerbiájának megzabolázásához. Constantinescu ezzel tudatosan politikai öngyilkosságot követett el, a bukás mellett járulékos lelki tehert is vállalva, végül egy szál egyedül maradt – de enélkül ki tudja, hol tartanánk.
Nyilván követett el hibákat is, sokan felrótták neki hiszékenységét, naivitását (mai napig gúnyosan emlegetik a Demokratikus Konvenció „tizenötezer specialistáját”) – tulajdonképpen civil volt a pályán, a közjó idealistája; már akkor felfedeztem benne a hasonlóságot a képpel, ahogyan Don Quijote él bennünk. De az évek teltével, látva, amint egyre szörnyűbb képződmények, voluntarista és alkotmánysértő politikai agitátorok kerülnek a „rendszer köpenyegéből” a legmagasabb székbe, rá kell jönnünk, hogy ez a derék kappanhangú egyetemi káder: talán az egyetlen igazi államférfi volt az örökös átmenet Romániájában. Azzal is, ahogyan megbízatása lejártával csendben visszavonult könyvei és kőzetei közé.
Elnökségéről múlt időben kell beszélnünk, róla magáról semmiképpen. Külföldön ma is tisztelik, olykor meghívják, kitüntetik, jelentős a kultúrdiplomáciai tevékenysége. Most látom, hogy mindössze ötödfél évvel idősebb nálam.
Emil Constantinescu jövő héten, november 19-én lesz nyolcvanéves. Főhajtás, domn profesor – domnule presedinte!