Ez a folyamat a nyugati államokban fokozatosan növekvő munkanélküliséget generált. Főként a fiatalok körében. Miközben maga a társadalom a – javuló egészségügyi ellátás és a kiterjedt nyugdíjrendszer velejárójaként – fokozatosan elöregedett. Mind kevesebb fiatalnak mind több idős embert kellett eltartania.
A görög ókorban a munka még szabad polgárhoz méltatlan tevékenységnek számított. S ez a helyzet bizonyos társadalmi rétegek esetében a középkor évszázadaiban is megmaradt. Az számított úriembernek, aki szerszámra egy életen át nem tette rá a kezét. Még a festő vagy a szobrász is jobbára mesterembernek számított…Az iparosítás ezt a helyzetet változtatta meg gyökeresen. A modernitásban a munka vált az emberi személyiség kiteljesítésének, s implicite az emberi életnek az értelmévé. A lendületesen terjeszkedő ipar és a gazdaság azonban már a női munkaerőre is mindinkább rászorult. Az emancipációs folyamatok fő hajtóereje is a növekvő munkaerőigényben gyökerezett.
Csakhogy a modernitás meghökkentő sikeressége – ahogyan az a történelemben lenni szokott – ezúttal is magának a modernitásnak az alapjait ásta alá. Éppen azok a társadalmak váltak és válnak fokozatosan az iparosodás legfőbb áldozatává, melyek a modernitás diadalútját kiépítették. Az önmagáért való profit elvére alapozott nagyvállalatok tőkéjüket kezdték a perifériára kitelepíteni. Egyrészt azért, mert a nők munkaerővé válása és a férfiakéhoz igazodó karrierkényszer fokozatosan szétzilálta a nyugati családokat. A szexuális aktus függetlenedett a szerelemtől és a családi összetartozás érzésétől (mely korábban az élet voltaképpeni értelmét jelenthette). A gyerekvállalás fölösleges és értelmetlen luxussá idegenült.
A honi ipar fokozatosan munkáskéz nélkül maradt. A maradék fiatalság is mind komolyabb igényeket támasztott a munkával szemben. Inkább maradt munkanélküli, semmint a nyugat civilizált standardjaihoz méltatlan (azaz az önkiteljesítésre alkalmatlannak tekintett) feladatokat vállaljon. Annál is inkább, mert a szociális ellátórendszer már munkanélküliként is képes volt eltartani őket. A folyamat nem maradt következmények nélkül. A modernitás munkaethoszában szocializált fiatalokat helyzetük, az úgynevezett semmittevés súlyosan megviselte. A traumát a klímaválság, a környezetszennyezés, a demokráciába vetett hit megrendülése is súlyosbította.
A tőke elvándorlását is egy fordított folyamat kezdte kompenzálni. Hosszabb távon a munkaerő újratermelésére mind alkalmatlanabbnak bizonyuló családmodell rehabilitációjánál kifizetődőbbnek látszott a növekvő munkaerőhiányt bevándorlókkal megoldani. Ráadásul a bevándorlók integrációjának költségeit sem a nagyvállalatoknak, hanem az államnak, azaz a honi munkavállalóknak kell fedezniük.
Közben azonban nem csak a család intézménye került válságba, de a nemzet, azaz a nyelvi- kulturális közösségek, s ezzel párhuzamosan a bevándorlók integrációja is. A döntések egyre kockázatosabbá váltak. A modernitás alapfogalma a „fejlődés” időközben „haladássá”, majd egyfajta divatforgataggá alakult át. Az innováció, azaz az újszerűség hajszolása elsősorban a vállalkozásokat, nem az emberiséget szolgálja. Az egykor tiszteletre méltó „felvilágosodás” fokozatosan „modernitássá”, alakult. Hogy aztán az utóbbi kiteljesedését annak tagadása, a „posztmodern” váltsa fel, mely végül a kockázati világtársadalom fogalmában nyerte el végsőnek tűnő alakját. Az emberi cselekvés manapság mind több alapvető vonatkozásban válik végletesen kockázatossá.
A modernitás még egyféle történelmi előzmény nélküli bizonyosság-üzemként teljesített. Gondolatvilága mindinkább ész-automatákra alapozta önmagát, melyekbe az ember kételyeket táplált be, és amelyekből szükségszerűségek, más szóval megrendíthetetlen bizonyosságok törtek elő. A posztmodernnel kezdődően mindennek végérvényesen vége. A kétely, a jövőtől való félelem mindent átfogó kultúrakritika gyanánt uralkodik el rajtunk. A mind erőteljesebb világvége-hangulat a – reflektálatlan bizonyosságok elvesztéséből következő – vég vészhangulatává fajul.
Ha csak radikálisan újra nem gondoljuk a felvilágosodásból eredeztetett fogalmainkat az emberiség jövője valóban kilátástalannak ígérkezik. A mind korlátlanabb egyenlőtlenségből, a magánélet legintimebb vonatkozásaira kiterjedő titkosszolgálati nyilvántartások csapdáiból, a világhatalomért folytatott ellenségeskedések végeláthatatlan folyamatából nem látszik kiút… Az idő végzetesen fogyatkozik. S mivel a modernitás társadalomszervezési technikái alkalmatlanok az új feladatok megoldására, a globalizáció trendjei pedig kockázatosabbak annál, mint amilyennek korábban vélhettük őket, többé már nem tévedhetünk. Nagyobb szükségünk van némi bizonyosságra, úgy is mondhatnám józan észre, mint korábban bármikor…
Az Amerikai Egyesült Államok számára néhány évtizeddel ezelőtt még komoly gondot jelentett, hogyan lehetne a 10 000 éves felezési idejű nukleáris hulladék életveszélyes temetőinek hollétéről tájékoztatni a 10 000 év múlva élő amerikaiakat. Hogy Amerika akkor is a világ leghatalmasabb állama lesz, evidenciának számított. A feladat azonban megoldhatatlannak bizonyult. Már ötezer évvel ezelőtti elődeinkkel sem vagyunk képesek úgymond kommunikálni. S a kérdés mára már lekerült a napirendről is.
Ma már az amerikaiakat is az foglalkoztatja: lesz-e, lehet-e egyáltalán még emberiség? Tízezer év múlva is…