Időnként a magyarországi sajtóban is közlök írásokat, s a 90-es évek elején, még bukaresti tanárként, a Timpul című napilapban is heti rendszerességgel közöltem jegyzeteket. A kölcsönös kétnyelvűségre vonatkozó ötleteimmel mindkét (egyébként nem különösebben nacionalista) olvasóközönséget sikerült sokkolnom.
Rá kellett ébrednem, hogy egy többségi állampolgár (nemzetiségétől függetlenül) ezzel a fogalommal egyszerűen nem tud mit kezdeni. Angolul, franciául, németül megtanulni sikk, de magyarul, szlovákul, szerbül, románul…, no de kérem!
Még a német is csak világnyelvként fogadható el, kisebbségi nyelvként pusztán egyfajta álnyilvánosságban, a közszolgálati tévé kisebbségi adásaiban húzhatja meg magát. Ha a Második Világháború után a kisebbségek által is lakott településeken a lengyel, a román, a magyar, a szlovák, a szerb, az ukrán állam a többség számára is ugyanolyan lehetőséget teremtett volna a kisebbségi nyelvek helyi hivatalos nyelvként való elsajátítására, mint a többségi nyelvekére, Közép-Kelet Európa ma az Unió nyelvileg leginkább irigylésre méltó nagyrégiója lehetne. A dolog minden előnyével egyetemben.
Ehelyett a hatalom még a német nyelvet is sikeresen kiszorította közéletből. Csak a kisebbségeknek volt kötelező megtanulniuk a többség nyelvét, a velük együtt élő többségieknek még csak lehetőséget sem teremtettek arra, hogy más ajkú embertársaik nyelvét ? akárcsak akaratlanul is ? elsajátíthassák. És ha ez mégis megesett, kimondatlan tilalom tette lehetetlenné, hogy nyelvtudásukat a kisebbséggel való kapcsolattartás során használhassák. Magyarországon sem. Igaz, ott legalább azt megkövetelték volna, hogy a határon túli magyarok viszont megőrizhessék nyelvüket és kultúrájukat. S ez utóbbi a ? nem kevésbé vehemens ? többségi nacionalizmusok (voltaképpen az európai trend) dacára súlyos veszteségekkel ugyan, de nagyvonalakban mégiscsak sikerült.
Írásaimban többször is utaltam arra, hogy Angela Merkel újabb keletű ?integrációja? félreérhetetlenül nagybetűs asszimiláció. Annak, aki Németországban akar letelepedni, maradéktalanul németté kell válnia. Nem csak németül kell megtanulnia, nem csak a német kultúrát kell elsajátítania, de minden vonatkozásban ?németül? kell viselkednie is. Amibe természetesen a saját kultúráról való lemondás is szervesen beletartozik. Ezt a ? lényegében terrorisztikus ? gyöngédséget kellene a ?szerencsétlen? muszlimoknak modern európai demokráciaként elfogadniuk. (Hogy az Európába beözönlő muszlimok jentős része korántsem szerencsétlen, s hogy a mi európai demokráciánk ma már minden, csak nem igazi demokrácia, természetesen más kérdés.)
A probléma természetesen nem a német nyelv ingyenes elsajátításának jogával, hanem a saját nyelv feladásának ? kimondatlan, de a közösségi jogok elutasítása által félreérthetetlenné tett ? igényével van. Meg természetesen azzal, hogy a kisebbségeknek még magát a kedvezményt, azaz az német nyelv ingyenes elsajátítását is egyfajta kényszerűségként kell megélniük. Hogy miért, azt egy romániai magyarnak aligha kell részletezni?
Hogy a nyugat-európai értelemben vett integrációt a mai nemzetállamok polgára magától értetődőnek tekinti, azt leginkább az úgynevezett ?gettósodástól?, a ?párhuzamos társadalmak? kialakulásától való rettegés jelezheti. Magyarországi olvasóim ugyanis folyton e kettő miatt aggódnak és azt követelik tőlem, hogy fejtsem ki részletesebben, mit is értek a németországi muszlimok ?autonómiáján?. Ha a muszlimok abba a Németországba menekülnek, mely ? legalábbis a politikai vezetés szintjén ? tárt karokkal fogadja őket, milyen ?autonómiára? tarthatnának igényt. Ha már megtanultak németül, mi szükségük lehet még saját nyelvükre, elvégre úgy sem használhatják többé! Legalábbis a közéletben.
És éppen itt van a kutya elásva. Mert miért ne használhatnák? Ehhez csak az szükségeltetne, hogy a közhivatalok a kisebbségi nyelveket ismerő hivatalnokokat is alkalmazzanak. Ennek pedig csakis a kölcsönös kétnyelvűség lehetne a garanciája. Ez esetben ugyanis a muszlimok által is jelentős számban lakott helyhatóságokban az egynyelvű többségiek nem kerülhetnek hátrányos helyzetbe a többségi és a kisebbségi nyelvet is beszélő kisebbségiekkel szemben.
A magyar és a román többség értetlensége számomra teljességgel érthetetlen, hiszen maga az Európai Unió is efféle ?gettókból?, illetve ?párhuzamos társadalmakból? épül fel. Ezeknek pedig egyetlen ?ellenszerük? van, a javasolt ? de egy többségi számára szinte már a hidegleléssel határos ? kölcsönös többnyelvűség. Vagyis hogy azok, akik kisgyerekkortól közvetlenül érintkeznek egymással, önkéntelenül is elsajátítják egymás nyelvét, mert ettől semmiféle informális tilalom (azaz többségi vagy kisebbségi nacionalizmus) nem tartja vissza őket. Ha a nemzetállamokon belüli ?gettók?, ?párhuzamos társadalmak? rettenetesek, akkor magának a párhuzamos társadalmakat (értsd: a nemzetállamokat) integráló (és ? ugyebár ? nem asszimiláló) Európai Uniónak is annak kell lennie. (Sajnos egyre inkább az is?)
Nem mindig volt ez így. A XVIII. és XIX. századon végig Kelet-közép Európa nagyvárosaiban, Prágában, Budapesten, Poznanban, Krakkóban, Szabadkán, Pozsonyban, Temesváron, Brassóban, Szebenben, sőt Kolozsváron is a világ legtermészetesebb dolga volt a lokális többnyelvűség. Sőt, még gyerekkorom háromnemzetiségű Brassójában is. A város polgárai egyszerűen beszélték egymás nyelvét. Tanítani sem kellett őket.
Miért lenne ez ma lehetetlen?