Vélemény

Színből a világ vezetői is felismerték, hogy a saját sírunkat ássuk. Erre figyelmeztetett António Guterres ENSZ-főtitkár is a COP26 globális klímacsúcs nyitányán Glasgowban. De a felismeréstől a beismerésig hosszú az út! A fájdalmas és kényelmetlenséggel járó, sokba kerülő ellenlépésekig még hosszabb. Ráadásul sokan nem is akarnak erre az útra lépni.

Kezdő újságíróként jártam először bányában. Bár nem is volt igazi bánya, csupán gyakorlótárna a balánbányai bányásztanulók számára, nagy hatással volt rám, borzongással töltött el a tudat, hogy – ha csak pár méterrel is, de – a föld felszíne alatt vagyok, ott, ahol, ha kialszanak a lámpák, a sötétség és a csend az úr; ahol az ember minduntalan érzi a szokatlan helyzet okozta nyomást, félelmet.

Az eset annak kapcsán jutott eszembe, hogy a múlt csütörtökön, a női kardozók olimpiai kvalifikációs versenyén, Milánóban az ukrán Olga Kharlan – egyéniben négyszeres világbajnok – miután magabiztosan legyőzte orosz ellenfelét, Anna Szmirnovát (15-7-re) ugyan köszönésképpen függőleges helyzetbe állította, majd megérintette ellenfele kardját, de nem fogott vele kezet.

Apai nagyapámat nem ismertem. Jószerint édesapám sem emlékezett rá: hétéves volt, amikor deportálták. Nagyapám nem volt arisztokrata. Nem volt kulák. Még a fronton sem szolgált, túl volt a harmincadik évén, három kisgyereke volt, így nem sorozták be.

Ezt a jegyzetet egészen biztosan nem írom meg, ha nem ugrik a szemembe egy mém – a lehető legegyszerűbben fogalmazva, egy átalakított fotó – a közösségi oldalon. A fotóval  egy már semmiképpen nem fiatal erdélyi magyar újságíró saját, oltásellenes, maszkviselés-ellenes, ki- és bejárási tilalom ellenes szövegét kisérte.

Ateista tudósok hatalmas apparátussal igyekeznek bizonyítani, hogy az emberi életnek a földi halállal vége, de az embereket nem tudják meggyőzni erről, mert mélyen gyökerezik bennük a hit, hogy lényünk legfontosabb része túléli a testünket. Kiderült, hogy ez a hit nem tanult, hanem ösztönös.

Nagy Imrére, a festőművészre emlékeztek a hét végén Zsögödben. A két világháború között még önálló község ma már Csíkszereda egyik városrésze, nevét az éppen 130 éve született festő tette közismertté.

Miközben az Európai Parlament baloldali és zöldpárti többsége továbbra is erőlteti az illegális migráció fenntartását és a migránsok tagállamok közti kötelező szétosztását,  Németországban is mind több jel utal arra, hogy a helyhatóságokat a feladat vállalhatatlanul megterheli.

Kedves hallgatóim bizonyára sokat gondolkodtak már azon, hogy hogyan lehet több millió tonna szemetet egy időgép segítségével a kilencedik századi maja birodalomba teleportálni. Ha eddig mégsem jöttek volna rá, akkor feltétlenül olvassák el a megoldást Kőhalmi Zoltán nemrég megjelent könyvében (Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év – Helikon Kiadó, Budapest, 2021) amelyben nem ez az egyetlen abszurd ötlet. Tulajdonképpen más nincs is benne.

A Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést vehette át Lay Imre, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének titkára a múlt hét végén Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán. A rangos elismerést Áder János, Magyarország köztársasági elnöke adományozta az örökifjú brassói srácnak.

Minap alkalmam volt Ljubljanában sétálni. A belvárosban egy szoborcsoporton akadt meg a szemem a kora őszi napsütésben: a Paradicsomból kiűzött Ádám és Éva mintegy menekült az utca emberáradata felé.

Az atombomba létrehozásáról, a Hiroshimát és Nagaszakit ért, második világháborút lezáró bombázásokról, az emberi és anyagi veszteségekről, a hosszú ideig tartó sugárártalmakról sok-sok dokumentumfilm született az évek-évtizedek folyamán. Az Oppenheimer azonban nem ilyen jellegű alkotás, hanem művészfilm, vagy ahogyan manapság skatulyázzák: dráma.