Műsorok

Két héttel ezelőtt arról beszéltem a Bukaresti Rádió hallgatóinak, hogy Hargita Megye Tanácsa Itthon vagyunk címmel fotó- és novellapályázatot hirdetett meg a vészhelyzet mindennapjairól, és a testület felkért, hogy vegyek részt az irodalmi alkotásokat elbiráló zsüriben .

Vasárnap, ortodox húsvétkor gondoltam először arra, mi lenne, ha többé nem találkozhatnék a családommal, barátaimmal. Remélem, túlélik a történelmi megpróbáltatásokat. Albert Camus Pestis című regénye pontosan leírja a járvány kérlelhetetlenségét, és hogy lelkileg tulajdonképpen lehetetlen felkészülni a fokozatosságra, a remények, tervek lassú szertefoszlására.

Az utóbbi napok eseményeit figyelve merült fel bennem a kérdés: milyen is ez az állapot, amelyikben vagyunk? Hivatalosan: sürgősségi állapot. Más szóval: szükségállapot. Vagyis otthon kell ülnünk, s be kell fognunk a szánkat – különben még anyagiakban is ráfizetünk. Nem csak a közérzetünket viseli meg ez a helyzet – amelyet választottjaink alakítottak ki.

A karantén, a bezártság a szörnyű szóval szociális távolságtartásnak nevezett elkülönülés újból előtérbe hozta az online tér használatának kérdését, rávilágítva arra, hogy a hatóságok ebbe az irányba is tudnak lépni, akár határozottan is, ha némi kényszerítő hatást tapasztalnak.

A felvilágosodás meghatározó jelentőségű filozófusai szinte kivétel nélkül megbélyegezték az úgynevezett előítéleteket. Immanuel Kant „Mi a felvilágosodás?” című tanulmánya ennek az attitűdnek egyik jellegzetes kifejeződése. Kant úgy vélte, hogy az előítéletek másoktól átvett, átgondolatlan vélekedések, melyek a nagykorúság, azaz a józan ész használatára való képesség kialakulatlanságának jele gyanánt értékelhetők.