Vasárnap, ortodox húsvétkor gondoltam először arra, mi lenne, ha többé nem találkozhatnék a családommal, barátaimmal. Remélem, túlélik a történelmi megpróbáltatásokat. Albert Camus Pestis című regénye pontosan leírja a járvány kérlelhetetlenségét, és hogy lelkileg tulajdonképpen lehetetlen felkészülni a fokozatosságra, a remények, tervek lassú szertefoszlására. „A remény hal meg utoljára” – tulajdonképpen a legpesszimistább mondások egyike ez. A remény a valóságérzékét vesztett ember menedéke, aki összetéveszti az eséllyel, ami pedig valószínűségi fogalom. Amikor már az esély százalékban kifejezve egy számjegyű, a remény tulajdonképpen csodavárás. Persze, lehet bízni a gondviselésben, a hit erőt ad. A természet azonban a valószínűség szerint működik, és a halál a világon a legnagyobb bizonyosság. Ha a hit mindenhatóságában igazán bíznának, a hirdetői nem szereltetnének villámhárítót a templomokra, és járványkor nem tartanák be az előírásokat. (Hallom, a szent életű Pimen ortodox érsek nem tartotta be, és megfertőződött, állapota súlyos. Valószínű, hogy ő maga is megfertőzött másokat.)
Különben tényleg semmi sem biztos, és bármi megtörténhet. Egyelőre az történik, hogy több európai országban brutálisan megugrott a halálozási ráta: a vizsgált országokban jóval többen haltak meg az elmúlt hetekben, hónapokban, mint az előző évek azonos időszakaiban, és messze nem halt meg annyi ember a koronavírus miatt, mint amennyi a többletet magyarázná. Értjük, érti a világ, hogy mi történik az elszigetelt öregekkel?
A reményről azonban még annyit: most abba kellene fektetnünk, hogy a következő járványra jobban felkészüljünk. Mi öregek legfeljebb lelkileg, inkább a vezetők, a társadalom egésze. Meg egyebekre. Mert ha lecseng is ez a mostani, és a teljes figyelem a gazdasági következményeire terelődik, jöhet másfajta csapás, olyan, amit sokan még ma is tagadnak. (Trump elnöknek azok a finom szellemre valló iróniái…). Igaz, a kánikulától, az aszálytól, az erdőtüzektől még lehet előrehozott választásokat tartani, de ha úgy vesszük, ahhoz képest, hogy körülményeink között mikor lehetne igazából normális választásokat tartani, minden szavazás előrehozott. Hogy mikor leszünk túl a járványon és mi lesz az ára, nem tudni. Erről eszembe jut egy kedves öreges vicc. Vén faszi elmegy a kuplerájba. (Semmi politikai áthallás!) Azt mondja, szeretne egy ilyen meg ilyen örömlányt. A madám: – De bácsi kedves, maga már túl van ezen! Az öreg elgondolkodik: – Túl vagyok? S akkor fizetni hol kell?
Más formában már hat hete írom a feljegyzéseimet szobafogságból a járványról, és be kell vallanom, nem találtam meg sem a formát, sem azt, hogy miről számoljak be. Nem jutott jobb eszembe, mint „ismeretterjeszteni”, esetleg egy kicsit „korfesteni”, kicsit „humorizélni” – ebből aztán amolyan givécs lett, s alig vigasztal, hogy olvastam (amíg bírtam, nem sokáig) érdektelenebb, közhelyesebb leírásokat is.
Külön fejezet a járványirodalom. Olyan, mint a költészet napja – lehet alkalom gondolatébresztő meglátások, nézetek művészi felvezetésére, de gyakran puszta ürügy dilettánsok förmedvényeinek közlésére. A minőség átcsap mennyiségbe, valami torz demokratizmus teret ad a legarcpirítóbb exhibicionizmusnak. Jöhet, mert a járványról minden aktuális, jöhet, mert költészet napja van: alibi megszentségteleníteni költőnk emlékét!
Mélységesen lehangol, hogy sajtónk lényeges dolgokat elhallgat; és annál, hogy elhallgat, még jobban lehangol az, amit elhallgat. Például hogy Kelet-Közép Európában Magyarországon a legmagasabb a koronavírusban elhunyt betegek aránya. Lehangol, hogy Magyarország kormányának a járvány alibi, hogy hírhedt felhatalmazási törvénye , ellentmondásos intézkedései, jogsértései, közfelháborodást keltettek, saját politikai családját, a Néppártot is felbőszítették. Hogy egyre idegenebb test Európában.
Lehangol a geopolitikai propagandaháború, amelybe a világjárvány torkollt. Az Egyesült Államok minden globális válságkezelésből kihátrál (America first, ugyebár), a járványban is mindenkivel harcol – ez a macsó alkat, konfliktus nélkül pillanatig sem képes meglenni –, vádaskodással és a válság leküzdését célzó nemzetközi intézményrendszer rombolásával van elfoglalva. Eközben Kína próbálja magát a világ megmentőjének szerepében tetszeleg, próbál geopolitikai előnyt kovácsolni Amerika bénázásából. A nagyhatalmi viaskodásnak járulékos áldozata sok ország gazdasága. Életemben először sajnálom, hogy nem váltam németté, szüleim terve szerint.
Nem szabadulok a gondolattól, hogy ebben a hangzavarban tovább nem szabad részt venni. Nem félek semmitől, jobban elkülöníteni engem már nem nagyon lehet – egyszerűen unom. A naplózásnak részemről vége, a járványnak a maga részéről nincs vége. Visszatérhet bármikor – jómagam kevésbé. És akik elmentek és útrakész sors- és nemzedéktársaim egyáltalán.
Befejezésül ideírom egy olasz tüdőgyógyász nemzedékbúcsúztató szavait, idős magyar diplomata barátom küldte, ő is kapta valahonnan, nem tudni, ki írta, sem azt, hogy ki fordította: „Mind elmennek. Némán, alázattal, amilyen alázatos némaságban, munkával és áldozattal telt az életük. Elmenőben van egy teljes nemzedék. Ők azok, akik az élelemért vívott hajszában a légópincékből olykor kitörve a bőrükön érezték a háború bűzét, a nélkülözést és a veszteségeket. Kérges tenyerek, mélyen árkolt arcok mennek most el, s velük együtt távozik a gyilkos napon és a metsző hidegben töltött idők emlékezete. Testek, amelyek atlétatrikóban és újságpapír csákóban tonnaszám hordták a törmelékeket, cementet kavartak, és meghajlították a vasat. Elmenőben a Lambretták, a Cinquecento és Seicento nemzedéke, az első hűtőszekrényeké, a fekete-fehér tévéké. Lepedőbe csavarva hagynak el bennünket, mint megannyi Krisztus, ők, a gazdasági boom megteremtői, akik életük és verítékük árán felemelték ezt a nemzetet, és olyan gazdasági jóléttel ajándékoztak meg bennünket, amit büntetlenül élveztünk hosszú ideig. Velük együtt távozik most a tapasztalat, a belátás, a türelem, a rugalmasság, a tisztelet és ki tudja, hány órányi elfeledett imádság. Magányosan mennek el, a kezüket senki nem fogja, nem lehelnek utolsó csókot az arcukra. Mennek a nagyszüleink, országunk történelmi emlékezete, az emberiség kulturális öröksége. Itália tartozik nektek egy KÖSZÖNÖM-mel, 60 millió kedves gondolattal, amely utolsó utatokon elkísér.”