Műsorok

„Serkenj fel kegyes nép, mosolyog az hajnal. / Aranyszál tollakkal repdes mint egy angyal” – a Nagyszalontai köszöntő első sorairól nekem mindig Dánielisz Endre tanár úr képe ugrik be, amint az osztályunknak lendületes gesztusokkal tanította be ezt a dalt, nem felejtve el hozzátenni, hogy városunk folklórkincsének micsoda értékéről van szó (bár én a szöveg sutaságán mélázva ebben igencsak kételkedtem).

A székely ember hitetlenkedve és némileg irigykedve hallgatja az olyan történeteket, mint például azt, hogy a Szilágyságban vannak olyan helyek, ahol nincs vagy kevés és rossz minőségű az ivóvíz, a vizes vederben pedig nem vizet, hanem gyengébb bort tartanak, s ha megszomjaznak, abból merítenek és isznak.

Sok minden van, mi csodálatos – írta Arisztotelész –, ám az embernél semmi sem csodálatosabb! Sok mindenben igaza volt a görög bölcsnek, de ebben az egyben biztosan nem. Sok megállapításával vitatkoztak a történelem folyamán a bölcsek, talán csak ezzel a nagyképű dicsekvéssel nem.

Mifelénk is meghonosodott a bolognai oktatási rendszerrel együtt – vagy már azelőtt? Ki emlékszik már rá?! – az egyetemi ballagáson a talár és a doktori vagy magiszteri kalap viselése.

Ha széttekintünk Európában, mindenütt csak zűrzavart, kapkodást, tehetetlenséget látunk. Úgy tűnik: azok a nyugati politológusok, akik már jó ideje a politika végéről beszélnek, igazat szólnak. A posztmodern, önmagukat továbbra is liberálisnak aposztrofáló politikai rendszerek a „liberális demokrácia” diadalra juttatásáért folytatott világméretű küzdelmükben tökéltesen amortizálódtak.

Nekünk jobbára csak arról van tudomásunk, hogy a nyugati mainstream média csak Magyarországot sorolja Putyin európai hívei közé. Pedig ez koránt sincsen így.