Minap egyik kedves fiatal ismerősöm lecseréltette házán a cserepet. Nemrég vásárolták a régi épületet, nagyvárosi életüket hátrahagyva, a kisvárosba olvadt egykori faluban teremtve maguknak életteret. Betelepedőként idegennek számítanak a falusi társadalom jellegzetességeit őrző településrészen, de a közösség éppen olyan éberen figyeli őket, életvitelüket, szokásaikat, mint a közösség többi tagjáét. Nos, cserepet cseréltek, újrafödték a házat. Az ácsoknak ők maguk is segítettek a cserepek adogatásában, hogy hamarabb menjen a munka. S a nagy cserépadogatás közben azt vették észre, hogy eddig csak az utcán látott ismeretlen emberek jelentek meg az udvaron, s beálltak a sorba segíteni. A férfiak erejüket kínálták, a nők pedig igyekeztek a maguk módján hozzájárulni a munkához: vagy a férfiaknak adogatták a cserepet, vagy felmérték, hogy van-e elég pohár és belevaló egy kis lélekerősítő kínálásához – csak hogy jobban menjen a munka és az ismerkedő beszélgetés. Spontán módon kaláka szerveződött: anélkül, hogy valaki felkérte volna őket, a szomszédságból többen összesereglettek segíteni. Ismeretlenül. És önzetlenül.
Önként gyűltek össze tehát a szomszédok, segítő kezet nyújtani a frissen érkezett fiataloknak. Az önkéntesség pedig az önzetlenség egyik megnyilvánulási formája. Az elidegenedés, a magány, az elszigetelődés, a bizalmatlanság világában furcsán hat az élmény. A nagyvárosban töltött hosszú évek alatt ritkán tapasztalták meg a közösség érzését a fiatalok, ezért hatott furcsának számukra az, ami a kisközösségekben még megszokott. S annál jólesőbb, maradandóbb az élmény.
A pártállami időszakban közösségeinkből is igyekeztek kiirtani a közösségi szellemet, magatartást – szerencsére e téren sem végeztek jó munkát. A rendszerváltás után öröm volt látni, megtapasztalni a különböző közösségek szerveződését: önkéntes tűzoltó alakulatok, egyházi és világi kórusok, fúvószenekarok, tánccsoportok, kézműves körök jöttek létre, de népesek a különböző lelkiségi és imacsoportok, rózsafűzértársulatok is. E csoportok reneszánszának és folyamatos megújulásának, szakadatlan működésének titka a közösségi élmény. Természetesen nemcsak gyakorolnak, edzenek, próbálnak rendszeres találkozásaik alkalmával, hanem emberi kapcsolataikat is szorosabbra fűzik az együttlét során, ugyanis óhatatlanul megbeszélik közös dolgaikat, megosztják saját örömüket és bánatukat, tudnak egymásról, érdeklődnek egymás iránt, s ha a szükség úgy adódik, segítenek egymáson, s ha alkalom nyílik rá, még egy-egy pohárka szíverősítőt vagy egy fröccsöt is elkoccintanak egymás egészségére. De mikor dologról, segítségnyújtásról van szó, akkor minden tőlük telhetőt megtesznek. Erről azok tudnak a leghitelesebben beszámolni, akiknek szükségük volt például az önkéntes tűzoltók beavatkozására…
Az önkéntesek az önfeláldozó Krisztus példáját követik a mindennapokban: miként a gyertya, fényt és meleget adnak környezetüknek, miközben önmagukat emésztik fel. Magukat adják, másokért. Ez lehet önkéntes tűzoltói munka, de lehet akár az építkező szomszédnak nyújtott kétkezi segítség, a vendéget váró ismerősnek vitt tálca sütemény, egy kosár gyümölcs vagy egy meleg kézszorítás, őszinte érdeklődés, netán pár biztató szó.
Amelyik közösség képes még közösségként viselkedni, az egyéni érvényesülés vágya, az énközpontúság még nem ölte ki belőle a segítőkészséget, a sorsközösség vállalását, annak jövője van. Mert az valóban közösség, nem egyének gyülekezete… Ahol a cserép kézről kézre jár, ott a gondok megoszlanak s az örömben is osztoznak.
