Sarány István

Péntekenként Székedi Ferenc rádiójegyzetét hallgathatják a rádióhallgatók ezen a hullámhosszon. Jegyzetíró kollégánk hétfőn, vízkereszt napján ünnepelte 75. születésnapját. Valószínű, sokan tudják róla, hogy Székedi Ferenc számára az örökös kiindulópont, az origó Zsögöd. Az a csíkszeredai városrész, amely a legkésőbb vált a város részévé: 1930-ben csatolták a csíki megyeszékhelyhez. Tehát erős identitással rendelkező városrészről van szó, így értelemszerűen lakói is erős helyi identitással rendelkeznek.

Hirtelen ment el, alig volt 51 esztendős. Fiatalabb volt mint én most. Amikor megismertem idősnek tűnt számomra. A laphoz huszonvalahány évesen kerültem, egyedül voltam az akkor ridegnek tűnő Csíkszeredában, s a helyiek a nem csiki hangsúlyomon mosolyogtak. Ugyanúgy mint mikor első osztályos koromban, hévízi iskolánkban megjelent két új osztálytársunk.

Ki lőtt ránk? Kire lőttünk? Íme, két kérdés, amire harminc év távlatából sem kaptam választ. Úgy adta a sors, hogy 1989. december végének eseményeit sorkatonaként értem meg. Mint sok más sorkatonát, minket is kivezényeltek védeni… nem tudom mit. Bizonyára a repülőteret Nagyszebenben, ugyanis annak a szélén, egy kis barakkban kellett meghúznunk magunkat – mikor éppen nem voltunk a lövészárokban, nem teljesítettünk őrszolgálatot.

A hét végén két háromszéki kastélyt kerestünk fel népes újságírócsapattal. Árkoson maga a tulajdonos, Jankovich-Bésán Elemér gróf fogadott, aki megmutatta a családi kápolnát és végigkalauzolt a hatalmas kastélyon. Elégtétellel közölte, hogy sikerült megfékeznie a kápolna beázását, önerőből javította meg az időviselte tetőt. Utána a kastélyon kalauzolt végig.

Már a tél sem az igazi, de a medve sem a régi – sóhajtanék fel, ha amolyan felsóhajtozó fajta lennék. Ugyanis történt, hogy tegnap késő délután-kora este ültem a szerkesztőségi asztalomnál, a képernyőt bámulva elmerültem egy kézirat rejtelmeinek megfejtésében, mikor megszólalt a telefonom. Artikulálatlan hangokat adott ki az okos jószág, rezgett, villogott és vinnyogott: minden áron magára akarta hívni a figyelmet.

György Attila – akkor pályakezdő szerkesztő, ma már József Attila-díjas író – adta Daczó Katalin beszélgetés-sorozatának a Megyecsinálók címet. Telitalálat volt a címadás, ugyanis az eredetileg a Csíki TV számára készült interjú-sorozatban a szerkesztő-riporter az 1968-as csíkszeredai utcai megmozdulások főszereplőit kereste fel és szólaltatta meg. Olyan embereket, akik különböző megfontolásból nem értettek egyet azzal, hogy a Maros Magyar Autonóm Tartomány – és általában a szovjet típusú tartományi és rajoni rendszer – megszűntetése után alakuló székely megyének ne Csíkszereda legyen a székvárosa.

Rég nem lehetett ennyi indulatot tapasztalni a közösségi médiában az államfőválasztás kapcsán, főként ami az RMDSZ és jelöltje, Kelemen Hunor szövetségi elnök választási részvételét illeti. A nethuszárok, az inkognitóban, álnév alatt beírogató megmondóemberek mindent kifogásoltak, s annak az ellenkezőjét is. A legtöbb vitát azonban a voksolás napján a magyar többségű, vagy számottevő magyar közösséggel rendelkező megyék választási részvételi aránya generálta, az „ugyemegmondtam” kommentelők igazolódni vélték teóriájukat, miszerint fölösleges volt a részvétel; vagy nem jó a jelölt; gyenge a mozgósítás; vagy hogy nem a mi választásunk ez.

Hol a nővéremék korosztályára mondták, hogy áldozati nemzedék, hol a miénkre. S utánunk még sok más nemzedékre. Mindig került valami rendkívüli dolog, ami áldozativá – vagy ha azzá nem is, de legalább kísérletivé – tett egy nemzedéket. A kilencvenes évek elején, amikor divatba jött a Magyarországon való munkakeresés, a székelyföldi fiatalok tömegével kerekedtek fel, hogy a szebb jövő reményében az anyaországban próbáljanak szerencsét. Akkora volt a mozgás, hogy a vendégmunkások utaztatására szakosodott vállalkozások, fuvarozó cégek alakultak Székelyföld-szerte, ezek egy része még ma is működik.

A hírközlési eszközök fejlődésével együtt jár az igénytelenség elterjedése is. Míg Gutenberg előtt az írás-olvasás csak pár ember kiváltsága volt, s a könyveket kézzel másolták, hogy mások is hozzáférjenek, ma már bárki írásban közölheti gondolatait – ha vannak, ha nincsenek – a széles nyilvánosság előtt. A közösségi média rohamos elterjedése azt eredményezte, hogy bárki, akinek internet-hozzáférése és okos telefonja vagy számítógépe van – legyen az asztali, laptop vagy táblagép – felhasználói fiókot készíthet magának, s üzenőfalán azt tehet közzé, ami éppen csak eszébe jut: fotót a kismacskáról és a vendéglőben tálalt kajáról, kirándulása állomásairól, a családi eseményekről, s szöveges bejegyzést bármiről, ami eszébe jut.