Garzó Ferenc

Amikor a békében cseperedő fiúgyermek ólomkatonákkal játszik, s képzeletében meghódítja a padlásra vezető lépcsőt, az ebédlőasztalt vagy a konyha padlóját, még semmit sem tud arról, milyen az igazi háború. Ellentétben a földgolyó más táján békétlenségben cseperedő gyermekkel, aki másfajta ólmok valóságával szembesül saját háza küszöbén, vagyis a háborúval.

Meg tudnák-e mondani, kedves hallgatók, hogy a politikai beszédekben melyik a két leggyakrabban elhangzó vagy leírt szó? Szerintem a „hős” és a „szent”. Ez persze nem jelenti azt, hogy e két szónak ne lenne nagyon is komoly tartalma.

Már régóta próbálom megfejteni, melyik belső szervemből fakad magyarságom. Természetesen a szívemből – vágom is rá rögtön, hiszen érzelmi kötődésem a döntő. Természetesen az agyamból is – tenném hozzá, hiszen gyerekkori emlékeim, hosszúra nyúlt életem tapasztalatai is szervesen kötnek a magyar hazához, akárcsak annak a belátása, hogy „a nagyvilágon e kivűl” nincsen számomra hely. S persze a gyomorból is eredeztethető a nemzeti identitástudat, legalábbis, ha azt mondjuk, hogy csak a magyar haza adhat ételt, munkát, kenyeret.

„A korrupció az, amiből én kimaradok”. Korosztályomból sokan emlékeznek még az egykori magyar humorista-előadóművésznek, Hofi Gézának erre az elhíresült mondására. S mivel mostanában a korrupció állandó témája a politikai híradásoknak, gondoltam, mai jegyzetemben e fogalmat járom körül. Már amennyire képes körüljárni azt egy olyan személy, aki eddig kimaradt belőle.

„Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám” – énekeltük valamikor a hatvanas évek közepén. Úgy tíz éves lehettem, amikor a csillebérci úttörőtáborban a különböző országokból érkezett, piros nyakkendős gyermekek az ebédlő felé vonultak, ki-ki saját nemzeti úttörődalainak az ütemére.

Egy rejtvényújságban olvastam gyerekkoromban azt a feladványt, amelyben egy halálra ítélt utolsó kívánságként maga választhatta meg a kivégzés módját, elég, ha csak egy mondatot mond. Ha igazat szól, felakasztják, ha hazudik, lefejezik.

Éppen az orosz-ukrán háború legújabb fejleményéről értesültem a híradásokból, amelyekből azonban nem derült ki, hogy ki követte el a vízerőmű elleni robbantást, hiszen mindkét fél szokás szerint a másikat okolja.

Székely Ervin kollégám és jóbarátom elújságolta, hogy kipróbálta a mesterségesen intelligens chates találmányt, s miután rákérdezett saját nevére, úgymond, megtudta, hogy ő írta a Kőszívű ember fiai című regényt, de a kérdezett program nem említett egyet sem valódi, általam remeknek tartott könyvei közül. Egy másik ismerősöm hahotázva meséli, hogy őróla XVI. századi híres órásmesterként emlékezik meg ugyanez a technikai vívmány.

Az én korosztályom emlékezetében még mindig reklámszlogenként él a mondat: „Lenin élt, él és élni fog”. Az egykori nagy orosz forradalom vezetőjének mitizált alakjából jelzőt is formáltak, azaz minden lenininek neveztetett, ami az egykori, kommunista utópiát hajszoló évtizedek ideológiájára utalt. Ilyen volt például a „lenini sajtó” kifejezés.

Az idősebbek emlékeznek talán az egykori szovjet filmek elején körbe forgó szoborra, amely a máig létező, legjelentősebb szovjet/orosz filmgyárnak, a Moszfilmnek a logója. Egy munkásférfi és egy földműves nő áll egymás mellett egyik lábukkal előre lépve, egyik karjukat előre lendítve, a férfi kezében kalapács, a nőében pedig sarló egymáshoz érintve.