„Én megmondtam!” Hányszor de hányszor hallottuk már ezt a kijelentést különféle emberek, félművelt megmondók, de főleg anyósok, „látó” asszonyok, kéretlen Cassandrák szájából, és utólag kiderült, hogy igazuk is volt. Mert ők tényleg megmondták, s be is jött a jóslatuk, akár családi kapcsolatokról, akár egyes emberek szerencsétlenségéről, akár társadalmi méretű véres eseményekről volt szó. Mert a jövő mindig félelmetes, szorongásuk révén erős kötelékkel tart fogva bennünket, és a végén, ha a borzalmasabbik változat következik be, valóban úgy tűnik, mintha előre meg lett volna írva sorsunk nagy könyvében.
Varázsgömbök, tenyerek, kávézaccok, kártyalapok, intuíciónak álcázott kitalációk mind a jóslásipar részét képezik, sokan fizetnek is érte, nem is keveset. Ott vannak viszont a jövőkutatók, az úgynevezett futurológusok, de őket nem keresi fel pénztárcájával az egyszerű ember, mert tőlük nem kapna pontos választ. Hiszen a társadalomtudománynak ez az ága „csupán” a lehetséges, kívánatos és valószínű jövőt, az ezzel kapcsolatos nézeteket és mítoszokat teszi fel étlapjára. Vagyis a túl sok az túl kevés a bizonyosságot hajszoló számára.
Pedig a jóslásnak jelentős szerepe volt a történelem során. Számos uralkodó és hadvezér addig nem hozott semmilyen döntést, amíg annak helyességét nem igazolták előre a jóslatok. Az egykori Babilonban a csillagok állása alapján próbálták megjósolni a birodalom jövőjét. Az ókori Görögországban a Delphoi jósdának nagy befolyása volt, és a poliszok gyakran kértek tanácsot a háborúk megkezdése előtt a püthiától (a jósnőtől). Minden hónap hetedik napján a püthia transzba esett, és „kódolt” jövendölések hagyták el ajkait, amelyeket aztán a papok többféleképpen magyaráztak. A római birodalomban a madárjóslás (az auspicium) alapvető szerepet játszott a hadjáratok megkezdésében. Ha bizonyos madarak megfelelő irányba repültek, vagy megfelelő hangot adtak ki, a hadvezérek megindították a támadást, kedvezőtlen madárjelzés esetén viszont inkább elhalasztották a csatát. A kínai császárok gyakran használták fel a „csontjóslást”, vagyis a jósok teknőspáncélt vagy állatcsontokat hevítettek, és a repedések formájából olvasták ki az istenek üzenetét.
A jóslás azonban a régi korokban a hatalom legitimáló eszköze is volt, mert a jósok kimondták, hogy a királyt isteni akarat vezérli. Pszichológiai funkciót is betöltött, segített kezelni a jövő bizonytalanságát, megbirkózni a jövő ismeretlenségével, megnyugtatta az embereket, és felkészítette a közösségeket a várható nehézségekre.
A jóslatok kétértelműsége azonban már akkor is nagy vitákat váltott ki.
A Kr. e. 6. században például Kroiszosz, Lüdia királya háborút akart indítani Perzsia ellen. Elment Delphoiba, hogy kikérje a püthia véleményét. Ez utóbbi azt jósolta: „Ha Kroiszosz átlépi a határt, egy nagy birodalom fog megsemmisülni.” A király ezt úgy értelmezte, hogy a perzsa birodalom fog elbukni, ezért megindította a támadást. Csakhogy nem a perzsák, hanem az ő saját birodalma pusztult el a vereség után. Van ellenpélda is, amikor az érintett nem hitt az utólag helyesnek bizonyult jóslatnak, és rajtavesztett. Kr.e. 44-ben egy jós figyelmeztette Julius Caesart, hogy vigyázzon március idusán (március 15-én), mert nagy veszély fenyegeti. Caesar nem hitt a jóslatnak, és aznap bement a Szenátusba, ahol a honatyák egyöntetű akarattal meggyilkolták.
Nem csoda, hogy korunkban is megtalálta megfelelő közegét a jóslás. Néhány kifejezetten tanult ismerősöm is hajlamos jósnő tanácsát kérni ahhoz, hogy például elvegye-e feleségül Marcsát, vagy merjen-e egy kockázatos üzleti vállalkozásba fogni. A mai jövendőmondók is élnek a kétértelműség, a talányos megfogalmazás módszerével. Ismert fogalom egyébként az önbeteljesítő jóslat, vagyis amikor valaki annyira hisz benne, hogy viselkedésével maga idézi elő az eseményt.
Nos, éppen ennek az önbeteljesítésnek a réme az, amely egyre gyakrabban vetül ki falunkra, képernyőinkre, félelmeinkre. Ma már annyiféle politikai szándékú jóslat lát napvilágot a médiában, hogy mindenki kedve és fantáziája szerint válogathat az étlapról, melyik jövőképhez kösse mai szorongását. Félünk háborútól, kormányváltástól és kormánymaradástól, gazdasági összeomlástól, világháborútól, természeti katasztrófától. Ezek egy része még reális is lehet, főleg, ha nagyon koncentrálunk rájuk, s ezáltal akár be is teljesíthetjük a megidézett eseményeknek a rettenetesebbik felét. Yuval Noah Harari izraeli történész azt írja: „Senki sem képes befogadni az összes tudományos felfedezést, senki sem tudja megjósolni, hogy fest majd a világgazdaság tíz év múlva, és senkinek nincs halvány fogalma sem arról, merre tartunk ilyen rohanvást. És miután senki nem érti a rendszert, leállítani sem tudja senki”.
Bármekkora erőfeszítéssel igyekszünk is megjósolni a jövőt, mindig meg fog lepni bennünket. Úgy is mondhatnám: könnyen bekövetkezhet az előre jelzett eseményeken kívül egy olyan változat, amelyet még álmunkban sem tudtunk elképzelni. A huszadik századra virradó éjjelen, az újévi pezsgőt bontó emberek el sem hitték volna, hogy két világháborút, népírtásokat, holokausztot, középkori önkényuralmakat megszégyenítő diktatúrákat, egymást kioltó rendszereket tartogat számukra az akkor kezdődő új évszázad.
„A jövendőmondásban az a jó, hogy csak akkor értelmezik, amikor az események már végbementek” – állapította meg Pasquale Festa Campanile egykori olasz rendező és forgatókönyvíró. Dékány Dávid magyar költő sorait idézem: „Igyekszem minél több elméletet / kitalálni a jövővel kapcsolatban – / akárhogy is lesz, azt mondhassam, tudtam előre”.
Akárhogyan is nézem, a jövő képe nem más, mint jelenképünk tükre. Jelenünket vetítjük ki a jövőre, s ehhez a múltunkból merítünk alapanyagot. Ezáltal a jóslat magáról a jósról állít ki jó vagy rossz bizonyítványt. A tanulság: jól vigyázzunk, hogy ne csaljunk, ha már jóslásba merünk bocsátkozni!