Ágoston Hugó

Az Európai Néppárt alig több mint két hónappal a parlamenti választások – elvben egy új korszakba lépés – előtt két olyan ügyben volt kénytelen kényszerű rövid élesítési kampányszünetet tartani, amelyben érdekelt a romániai magyar közösség is. Két magyar név forog fenn legtöbbet ezekben a napokban: szerdán Kövesi és Orbán volt a főszereplő. Laura Codruța Kövesiről egyelőre annyit, hogy európai főügyésszé történő kinevezéséről tegnap nem sikerült dönteniük az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa tárgyalóinak, újabb fordulók következnek;

Kedves hallgatóim, többen mondták már nekem szemrehányóan, hogy hagyhatnám alább a magyar kormánnyal való ?kötözködést?. Hisz tényleg, annyi más téma van ? lehet szidni például a román kormányt, most pontosan nem tudnám megmondani, hogy éppen miért, de lehet… El is határoztam, hogy egyszerűen ?nem nézek oda?, elsiklom mellette, ami odaát történik, hisz nem ezt csinálja az egész magyarországi kormánypárti sajtó, és jóformán az egész erdélyi magyar média? (tovább…)

Macron-nak erős, határozott, érdekes programja van, fontos hangsúlyt fektet elsősorban a konkrét problémamegoldásra, de ? mint visszafogott győzelmi beszédében kihangsúlyozta ? tervei nem mellőzik a lélektani szempontokat sem: elsődleges feladatnak tekinti az emberek félelmeinek csillapítását és a bizalom helyreállítását a francia társadalomban és Európában, saját szavaival: a közösségalkotást. (tovább…)

Van egy publicisztikai kvázi-háziszabály: nem szerencsés viccel, csattanóval kezdeni, mert az vagy gyenge, és akkor minek bevetni, vagy nem fokozható, és akkor minek folytatni az írást. Most mégsem tudok ellenállni a kísértésnek (pontosabban, ahogy Oscar Wilde mondta, mindennek ellen tudok állni, kivéve a kísértést), és egy viccel kezdem, ha ismerik, annál jobb.

A legaggasztóbb fejlemény az, hogy ? amint Antonio Tajani, az Európai Parlament elnöke alkalmi üzenetében megfogalmazta ? napjainkban az újságírókat nem csupán tekintélyuralmi rendszerekben, de demokratikusnak tartott országokban is egyre gyakrabban megfélemlítik, hátrányos intézkedésekkel sújtják.

Kedves hallgatóim, tegnap, május harmadikán ?ünnepeltük? a Sajtószabadság világnapját. (tovább…)

Május végén európai parlamenti választások lesznek, év végén pedig Romániában államelnök-választás. Az Unió is, országunk is jó ideje kampánylázban ég. Mint mindig – vagy mint soha eddig? – felfokozott indulatok, acsarkodás, betartások kísérik. Romániában az államelnök példátlan módon szabotálja újraválasztási kampányában a kormányt, annak munkáját. Nem nevez ki minisztereket, törvényeket halaszt, nem kommunikál senkivel.

A vesztes tábor már akkor csalást kiáltott, és bevallom, magam is azonnal arra gondoltam, annyi volt a gyanús körülmény. Az eredmény azonban természetesen maradt, hivatalosan bizonyítani semmit sem lehetett. Most fordulat következhet ebben az ügyben.

Kedves hallgatóim, vallomással kezdem. Románia rendszerváltozás utáni államelnökei közül csupán egy: Emil Constantinescu lett az ország első embere az én szavazatommal is, 1996-ban. Előtte Ion Iliescura nem szavazhattam; de nem szavazhattam meg őt ?kisebb rosszként? 2000-ben sem, amikor döntőbeli ellenfele Vadim Tudor volt ? inkább ?távol maradtam?. (tovább…)

2011 márciusában egyik háttér-kezdeményezője voltam a bukaresti magyar nagykövetség előtt megtartott, médiatörvény elleni tüntetésnek, amelyen (bár nem túl nagy számban) több sajtó- és emberjogi szervezet képviselői részt vettek; s ugyanaznap tiltakozások voltak Berlinben, Frankfurtban, New Yorkban, Budapesten és néhány más magyarországi városban is. Előtte három nappal, március 10-én az Európai Parlament határozatban szólította fel a magyar kormányt, hogy vonja vissza a sajtótörvényt, illetve annak egyes rendelkezéseit, amelyek „az írott, az audiovizuális és az elektronikus sajtót a totalitárius rezsimekre jellemző ellenőrzésnek vetik alá”, és „összeegyeztethetetlenek az Európai Unió Szerződéseivel, Alapjogi Chartájával és az Emberi Jogok Európai Egyezményével”.

Kedves hallgatóim, még vagyunk néhányan, akik átéltük a személyi kultusz, mondhatnám többes számban: a személyi kultuszok teljét, és a ?szeretett vezetők? gesztusainak, beszédmódjának, mániákus utasításainak képe, hidegrázós emléke nem halványul emlékeinkben. Hitler és Sztálin voltak a legvéresebbek, de ? ne feledjük ? pályájuk csúcsán ők örvendtek a legnagyobb imádatnak is, annak ellenére, hogy nettó pszichopaták voltak. (tovább…)