Október végén, november elején egyre jobban figyelünk a temetőkre, rendezgetjük a sírokat, elhunyt hozzátartozóinkra virággal, gyertyákkal, mécsesekkel emlékezünk.
De hogyha az év más hónapjaiban is besétálunk a temetőkbe, akkor csakhamar rájövünk, hogy a temetők az élet tükrei, és már csak rövid ránézésre is rengeteg mindent elárulnak a múltról és jelenről.
Ha egy kis falunak nagy a temetője, egyértelmű, hogy az utóbbi évtizedekben jelentősen csökkent a lakosok száma.
Ha egy székelyföldi kisvárosban felhagynak a sírok ápolásával, egyre kevesebb virágot ültetnek a sírhantokra, és egyre több a lefedett sír, biztos jele annak, hogy a gyermekek és az unokák elhagyták a szülőföldet.
Ha sok az olyan lefedett sír, amelyen még csak a születési dátum áll a nevek alatt, az is arra utal, hogy a gyermekek, a hozzátartozók már valahol távol vannak, és aki önmagát még halála előtt eltemette, arra gondol, hogy nem lesz majd, aki síremléket állítson neki.
A nagyobb városokban a katolikus, a református, az ortodox temetők méretei utalnak a lakosság nemzeti összetételének a változásaira az idők folyamán. Mint ahogyan az egykori temetők stílusa is nyilvánvaló összefüggésben áll a korabeli életvitellel.
A nevét a napokban hivatalosan is visszanyert kolozsvári Házsongárd írókra és művészekre emlékeztető nyugvóhelyei a magyar közösség egykori és mai pezsgő szellemi életét idézik fel.
A segesvári szász temető polgári eleganciája elválaszthatatlan az erdélyi szász városok és falvak arculatától.
A korondi temetőben kialakított roma parcellák a maguk egyre nagyobb, színes arcképes sírköveivel azt bizonyítják, hogy a roma társadalom alaposan megosztott, és elitjük még a végső nyugalomban is bizonyítani akarja földi érdemeit.
Valahol Bihar és Szilágy megye határán levő néhány katolikus szlovák falu temetőjének kizárólag szlovák nevei jelzik, hogy egymás között őrzik a családi hagyományokat, nincsenek vegyes házasságok.
Az Érmelléken, a Nagyvárad-Szatmár országút mellett még álló, de omladozó kripták arra hívják fel a figyelmet, hogy egykor itt bizony más volt az élet, és sok középbirtokos családot kitelepítettek.
A még mindig elhanyagolt vagy részben felújított zsidó temetők figyelmeztetnek egy alaposan megfogyatkozott erdélyi nép sorsára.
A jeddi út mellett óriásira duzzadt marosvásárhelyi temető jó példája a nagyvárosok ezirányú gondjainak és az ebből kinövő telekspekulációknak. Lévén, hogy már betelt a temető, és csak magánterületekkel lehetne bővíteni, hihetetlenül magas árat kérnek a tulajdonosok, zsarolva ezzel a kényszerhelyzetbe került városi tanácsot.
És még hosszasan lehetne folytatni a sort annak bizonyítására, hogy az élet és a halál kérdésében közösségi szempontból nincsenek szigorú választóvonalak, az utóbbi mindig az előbbi tükörképe.
És hogyha mindehhez hozzászámítjuk a temetők belső változásait a fakeresztektől kezdve a különböző stílusjegyeket viselő andezit- és márványsíremlékeken át a globalizációs kihívásokig, amikor már nem a közvetlen környezetből, hanem akár a világ túloldaláról is érkeznek kövek és műkövek, sokféleképpen színezhető változatokban, akkor valóban már lezárult vagy éppen most kibontakozó társadalmi folyamatok jelennek meg előttünk.
Tudom, furcsának tűnhet ez a mondat: a temetőknek is megvan a maguk élete.
Pedig így van.
És jó, hogyha figyelünk erre az életre is.
