Boleyn Anna 1536-ban vélhetően nem ismerte azt a fogalmat, hogy „koncepció”. Részben azért, mert környezetében senki nem magyarázta el neki, hogy ez a szó előre eltervezett, irányított elképzelést jelent. Olyant, amely miatt a szó szoros értelmében elvesztette a fejét. Nem neki volt koncepciója, hanem férjének, VIII. Henrik angol királynak. Eszerint a királyné házasságtörést, vérfertőzést és felségárulást követett el. S hogy valóban megtette-e ezeket az „ocsmányságokat”, azt nem tudjuk, de azt maga Anna is sejthette, hogy az őt illető vádak nem az igazságról szólnak, hanem az uralkodó házassági és dinasztikus érdekeiről. Tehát politikai okokból sújtott le a hóhér bárdja a mai szemmel talán bárdolatlannak nevezhető középkori igazságszolgáltatás nevében.
Végigfut a fejemben a gondolat: egy ilyen hatalmú egyeduralkodónak miért volt szüksége egyáltalán a látszatra, vagyis arra, hogy „koncepcióját” alátámassza valamilyen bíróság, egyházi hatóság, s hogy keríteni kelljen valamilyen látszólagos bizonyítékot, sőt, legyen vádbeszéd is, vallomástétel is. Hiszen az állam, az igazság megfellebbezhetetlen birtokosa maga a király volt. Mint ahogy a rettegett Sztálinnak is – aki papírlapokon írta össze, ki legyen a vádlott és ki a tanú – szüksége volt a népi bíróságnak nevezett ítélkező testületre a kifundált bűnök összerakásához. Magyarországon a Rajk-perben is hasonló volt a procedúra. A Tanú című film kitűnő karikatúráját adta a Rákosi-korszakra jellemző bűnfabrikálás módszertanának. Például amikor titkosszolgálati megbízatásból kellett kitalálni az ürgebőrbe varrt kémjelentések meséjét, amellyel megvádolhatták a kiszemelt célszemélyt.
Valamilyen mesére, a koholtság valamilyen hivatalos ruhába bújtatására, valamilyen jogi látszatra még az abszolút önkényuralomnak is szüksége volt, hiszen a nép fiát is meg kellett győzni, aki számára a hivatal tekintélye már önmagában is az igazságot jelentette. A valóságtól elrugaszkodott „koncepció” elaltatja és befedi a naiv halandót.
A társadalom sokszor csak később, nagy kormány- és rendszerváltások után értesül arról, mi is volt egy korábbi álpert felépítő koncepció. A jogászok és politológusok a koncepciós eljárásoknak több jellemzőjét sorolják fel. Elsősorban azt, hogy az ítélet már a tárgyalás előtt megszületik, s hogy a vád a politikai célnak megfelelően konstruálódik. Ilyenkor egy politikai ellenfélből könnyen lesz „hazaáruló”, „összeesküvő”, „eretnek” vagy „kém”. Sok példa van arra, hogy csupán a kikényszerített vallomásokat tekintik „bizonyítéknak”. Jellemző az összeesküvés narratívája. Mindennek feltétele persze az, hogy a bírák, ügyészek a politikai vezetés elvárásaihoz igazodjanak, a védelem lehetőségeit korlátozzák, a mentő bizonyítékokat figyelmen kívül hagyják. Az effajta perek politikai haszna túlmutat a vádlott személyén. A cél lehet egy rivális eltávolítása, egy politikai csoport megsemmisítése, a társadalom megfélemlítése vagy a hatalom legitimitásának megerősítése.
Sok esetben koncepciós üggyé válhat az is, ha a vádlottat valóban elkövetett dolgokért fognak perbe, amelyeket a vádlók éppen egy adott politikai, vallási keretbe helyeznek, és ennek szellemében tekintik „bűnnek”. Galileo Galilei valóban azt vallotta, hogy mozog a Föld, de az adott korban ez a fajta világlátás önmagában is bűn volt. Az érintett büszkén vállalta ezt a „vétséget”, mert joggal hitte, hogy igaza van. Csak azért úszta meg 1633-ban az eretnekekre váró kivégzést, mert később visszavonta elméletét, az utókor közönsége pedig akkor még meg sem született, hogy igazolja őt. Galileit tanainak hivatalos megtagadása után elöntötte a dac, és kijelentette: „Eppur si muove”, magyarul: „És mégis mozog”.
Magyarországon ma a korábbi kormányzat számos tisztségviselőjét, pénzügyi szereplőjét vonják büntetőjogi felelősségre korrupció, hűtlen kezelés, zsarolás és egyéb bűnös cselekmények gyanújával. Hangsúlyozom: nem ürgebőrbe bújtatott kémjelentések miatt, hanem valóban lába kélt pénzek nyomában. Nem Galilei formátumú nagy személyiségekről, feltalálókról van szó, inkább gyakorlatias karvalyokról, akik tagadják, hogy bűn lett volna klientúrai haverokra, pártpolitikai célokra vagy egyszerűen csak személyes gazdagodásra eltéríteni a társadalom javait. Ők koncepciós eljárásoknak minősítik mindazt, ami velük történik, ebből következően „politikai foglyoknak” nevezik magukat. Ez is egyfajta koncepció. De itt olyan tényekről van szó, amelyeket bizonyítani kell, s bár az ártatlanság vélelme, mint tudjuk, mindenkit megillet, az ügyészekre, bírákra vár a feladat, hogy kiderítsék: eddig miért zargatta oly feltűnően a harasztot a koncepciós szándékúnak egyáltalán nem nevezhető szélmozgás.
