Az 56-os forradalom 70. évfordulójára jelent meg Mózes Árpád, néhai evangélikus püspök önéletírása a Palást és bilincs.
Az 1956-os szabadságharc ötvenedik évfordulóján a forradalommal szimpatizáló vagy csak azzal az indokkal súlyos börtönévekre ítélt erdélyi bajtársak ellátogattak börtöneik, a Duna-deltai Gulág színhelyére. Akkor a szamosújvári börtönben Mózes Árpád püspök, egykori politikai fogoly így imádkozott: „Mi most hálát adunk neked, hogy minket megszabadítottál ettől a kegyetlen és gyilkos úttól, és hazavezettél szeretteink körébe.”
A börtönévek, a megpróbáltatások, az Isten igéje melletti helytállás, a remény és a hazatérés, Isten szabadító erejének megvallása ez a memoár. Vallomás az emberségről az embertelenségben, a rabságban megélt szabadságról, arról, hogy ha a lényünktől idegen, de minket megkötöző erőktől szabaddá lesz valaki, az hálából a Szabadítójának kötelezi el egész hátralevő életét.
A Szentírásban a szabadság nem csupán politikai vagy társadalmi jog, hanem isteni ajándék és kegyelem. Az igazság szabadságáról vall Mózes Árpád emlékezésében, arról a Jézus által hirdetett axiómáról, miszerint „megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8:31–36), arról hogy aki bűnt tesz, a bűn szolgája, de ha a Fiú megszabadít, a hívő valójában szabaddá lesz. „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” – jut mindegyre az olvasó eszébe a memoár olvasása közben Pál apostolnak a második korinthusi levelében megfogalmazott üzenete. Ezt bizonyára gyakran kellett mondogatnia a fogságban Mózes Árpádnak is, aki úgy érezte neki is kell azokat bátorítani, akik még nem szabadok. Ezért íródott ez a könyv. Bátorításként a szabadságra: hogy a Krisztus általi szabadságunkat arra használjuk, hogy ne váljunk emberi parancsok vagy a világ elemeinek rabszolgáivá.
Pál apostol intelme soha nem volt annyira aktuális üzenet, mint a vérgőzös XX. században. Az emberiség történelmében soha nem volt annyira igaz a megállapítás, hogy ember embernek farkasa, mint a magunk mögött hagyott században. A köszörű idők azonban megszülik a Mózes Árpádhoz mérhető nagy szellemeket, akik lám, haláluk után is vallanak a szabadság győzelméről a szolgaság fölött.
Dietrich Bonhoeffer nemcsak elméletben, hanem életével is bizonyította: a szabadság áldozatot követel. Mózes Árpád visszaemlékezéseinek megértéséhez a bonhoefferi életút és életmű a kulcs. A Palást és bilincs első kiadásának előszóírója, a püspöktárs Tőkés László megjegyezte: „Mózes Árpád számára nem csupán megpróbáltatást jelentett a fogság, hanem hitének és hivatásának próbájaként hordozta el a reá mért keresztet. (…) Megadatott neki, hogy kipróbált hitének erejével és méltóságával szolgálja tovább Isten ügyét, az erdélyi evangélikus-lutheránus egyház „első őrállójaként” töltse be hivatását.”
Azon a 2006-os szamosújvári börtönlátogatáson a Mózes Árpáddal együtt imádkozó Csiha Kálmán református püspök így fohászkodott: „…köszönjük néked, hogy bennünket megmentettél és hazavezettél, s hogy nekünk még időt adtál családunkkal együtt szeretetben élni, s most már a te kegyelmedből visszatérhetünk ide, mint győztesek.”
E győzelmi útról tudósít visszaemlékezésében Mózes Árpád.
