Az elmúlt hét végén részt vettem a nagybányai magyar napokon, amelyet a helyszín megjelölésével egész egyszerűen Főtérfesztnek, azaz Főtér-fesztiválnak neveztek és nem véletlenül, hiszen az esős idő ellenére rengeteg programot hoztak össze a szervezők. Első dolgom volt, hogy a régi főtéren megvásároltam a Bányavidéki Új Szót, kimondottan örültem, hogy az a hetilap, amelyről nem sokat beszélünk, print-, azaz nyomtatott formában, papíralapon még működik. Régóta nem jártam Nagybányán, engem voltaképpen a változó település érdekelt, azok a jelek, amelyek igazolják, hogy hová, merre tart az egykori bányászváros, amelyre még oly sok minden emlékeztet. Nem utolsósorban, hogyan épülnek be az egykori festőiskola hagyományai a mai életbe.
Minderre a későbbiekben még visszatérek, most azonban valami másról szeretnék beszélni.
Nagybánya fele közeledve mi sem természetesebb, minthogy figyelni kezdtem a karcsú tornyú, zsindellyel fedett, fából készült templomok látványát és nagyon meglepődtem, amikor a Mestecăniş, azaz magyar nevén Kisnyíres nevű faluban egy hasonló, majdhogynem vadonatúj görög katolikus templommal találkoztam, amely magán viselte a korabeli máramarosi népi építészet minden jelét és még a környékét is úgy alakították ki a betérőket fogadó óriási kapuval, a sövénykerítéssel és sok más apró részlettel, hogy emlékeztessen a hagyományokra.
A templomudvaron ott áll Iuliu Hossu görög katolikus püspök szobra, aki a múlt század ötvenes éveinek első felében együtt szenvedett a máramarosszigeti börtönben Márton Áronnal. A korabeli hatalom közös bűnükként rótta fel, miszerint a második világháború után közös beadvánnyal fordultak a kormányhoz, hogy rendezze a romániai katolikus egyház helyzetét.
A hivatalosságok a római katolikus egyházat a Vatikánról szerették volna leválasztani, a görög katolikusokat pedig az ortodoxiába beolvasztani, amelynek mindkét püspök ellenállt. Közös barátságuk és fogvatartásuk emlékei sok helyen feltűnnek a két egyházi tisztségviselővel foglalkozó könyvekben és tanulmányokban, mint ahogyan az is, hogy szabadulásuk után mindkettőjüket hosszú időn át szobafogságra illetve kényszerlakhelyre itélték, hogy távol tartsák a híveiktől.
Márton Áron Gyulafehérváron töltötte ezeket az éveket, Iuliu Hossut pedig egyik ortodox kolostorból a másikba vándoroltatták. És amikor 1970-ben Márton Áronnak végre lehetősége nyílt, hogy eljusson a Vatikánba, akkor magával hozta a pápa Iuliu Hossuhoz intézett üzenetét, meglátogatva egykori fogolytársát a Căldăruşan kolostorban.
Két hónap múlva ugyanott a görög katolikus püspök 85 éves korában elhunyt. A tavaly születésének 140. évfordulóján Romániában hivatalos Iuliu Hossu évet tartottak, mint ahogyan az idén Márton Áron születésének 130. évfordulóján a róla elnevezett, a romániai parlament által jóváhagyott emlékévvel emlékeztek és emlékeznek meg életéről és munkásságáról.
És még nagyon sok párhuzamot lehetne felhozni abban a küzdelemben, ahogyan a két püspök védte az egyházát, az Isten- és emberszeretetükről és sok más olyan cselekedetükről, amelyek Erdély népeinek a kölcsönös tisztelete és vallási megértése nagyemberei közé emeli őket. A Márton Áron évben bizony érdemes emlékezni Iuliu Hossura is.
Mindez eszembe jutott, amikor az elmúlt vasárnap délelőtt Nagybányán, az István torony körül román és magyar nyelvű római katolikus és görög katolikus misékbe hallgattam bele és láttam, hogy az ortodox templomba sem fért be a tömeg. A mintegy 140 ezres lakosságú városban egyébként közel hatvan, különböző felekezetű templom van és lehet majd számolgatni, hogy más erdélyi városokhoz képest ez sok vagy kevés.
