Hát egyszer ezt is meg kell írni.
Volt egy tanár az egyetemen, szívből gyűlöltem. Durvaságban és megaláztatásokban nőttem fel, és ő mintha csak még jobban meg akart volna alázni. Az egész annál is idegesítőbb volt, mert egész rajongói klub alakult ki körülötte, akik azért szerették, mert Nietzschét emlegette, vagy azért, mert nekik viszont éppen azt pótolta, amiért én utáltam.
Ezt persze csak most látom tisztán, ha ugyan tisztán látom most is. Mindenesetre eltelt harminc év, és bár a habitusa ma is felkavarna a modorosságaival együtt, azt hiszem, ma már tudnék megbocsátóbb lenni vele szemben, s megérteném, hogy a sok „kérem szépen”, a magyar nyelv hiperkorrekt használata, a sértegetései abból származnak, hogy ő maga is védekezett valami ellen, noha azt sosem fogom megtudni, ugyan mi ellen.
Furcsa alkat volt mindenképpen. Egyszer, amikor a Szép magyar beszéd-versenyre készültem egy Kosztolányi-esszével, azon vitatkozott az egyik kolléganőjével, hogy a „mindjárt” és a „rögtön” nem szinonimák, s a „Rögtön egymásra találtak” mondatot nem a rögtön, hanem az egymás hangsúlyozásával kell mondani. Azóta megértettem azt is, hogy aki ilyen semmiségeken képes veszekedni, az maga is nagy bajban van, s annál nagyobban, mert nem akarja elismerni.
Én is nevetséges voltam, holott nagyon kölyök. De meddig lehet mentség a fiatalság, hol a korhatár, amikor az ember már felnőttnek számít, felelősnek mindazért, amit tesz? Erre máig sem jöttem rá, de már hajlandó vagyok elfogadni, hogy én is tévedtem.
Azt viszont máig sem hiszem, hogy igazán jó tanár lett volna. Az ilyennek nem kellene megalázni senkit, főleg, ha az illető kommunikálja a megalázottságát. Márpedig rólam sok mindent lehet mondani, sok mindent én mondok a legszívesebben, de azt nem, hogy ne beszélnék arról, ami fáj.
