Tegnap volt az írástudatlanság elleni küzdelem nemzetközi napja. A nap fő üzenete, hogy az írástudás nem csupán alapvető emberi jog, hanem a szegénység csökkentésének, a társadalmi egyenlőségnek és a fenntartható fejlődésnek is elengedhetetlen feltétele. Az jutott eszembe, hogy a szóvesztés elleni világnapot is hamarosan meg kellene hirdetni, oly gyatrává kezd válni az emberiség aktív szókincse. Lehetne akár legyinteni is, ha a szóvesztés, szósatnyulás szóba kerül, de az amerikai pedagógus, E. D. Hirsch figyelmeztet: „Az érettségiző diákok szókincse és az egyetemi felvételi sikere között egyenes összefüggés van. Az egyetemi végzettség és a magas jövedelem között ugyancsak!”
Az elmúlt két és fél évtizedben minden statisztika azt mutatja, hogy a fejlett országokban és Kelet-Európában is nő az egyenlőtlenség, mélyül a jövedelmi szakadék a társadalmi csoportok között, Amerikában, sőt mifelénk is már arról cikkeznek, hogy leszakadóban van a középosztály. Ennek okát a globalizációban, a technikai változásokban és sokféle társadalmi jelenségben vélik felfedezni, de Hirsch egészen másban látja ennek eredőjét: a középfokú iskolai záróvizsgán, az érettségin az átlagos diák sokkal rosszabbul teljesít, mint ötven évvel ezelőtt.
Hirsch elmélete szerint ezért a tananyag a hibás. A harmincas évektől ugyanis Amerikában megváltozott a közoktatás filozófiája. Azelőtt ismeret-centrikus oktatás zajlott, központi tantervek szerint. Akkor azonban felfedezték a problémamegoldó és kritikai készségekre koncentráló oktatást, mondván, hogy az ismeretek elavulnak, el is felejtjük őket, tehát inkább azt kell megtanulnunk, hogyan találhatunk rá az éppen szükséges adatokra és megoldásokra. Érdekes módon Amerika azóta nem szerepel a közoktatás eredményességét mérő PISA tesztek élvonalában. Dél-Korea, Finnország, Kanada vezeti a rangsort: azok az országok, ahol következetes, ismeretalapú, egymásra épülő ismereteket oktató rendszer működik.
Hirsch első tanácsa úgy szól, hogy az óvodában kell elkezdeni a felzárkóztatást, de ott sem mindegy, milyen módszerrel. Azt a jelenséget, hogy az iskolarendszer csak növeli a hátrányos helyzetűek lemaradását, az evangéliumra utalva Máté-hatásnak nevezik. (Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van. M. 25:29.) E jelenségnek az a magyarázata, hogy a hátrányos helyzetű gyereknek csekély a szókincse, és nehezen érti meg a tananyagot. 100 szavas szókinccsel érkezik az óvodába, míg az átlagos gyerek 200 szót használ. Ezt az arányaiban nagy, de számszerűleg csekély különbséget hamar el lehet tüntetni. Az agynak az a része, amely az ismeretek feldolgozásáért felelős, kis kapacitású, folytatja Hirsch, ezért azok tudják jól használni, akiknek nem okoz gondot az összerakandó elemek felismerése. Ezért fontos a gazdag szókincs.
Azt eddig is tudhattuk, hogy a szókincs nagysága a leghívebb egyszeri mérőszám, amellyel megjósolható sikeres lesz-e az érettségiző diák. A szókincsépítés évtizedes kitartó munka. Hirsch szerint el kell kezdeni, engedni a fiataljainkhoz jutni a szavakat, mert csak így valósulhat meg az Amerikát alapító atyák eszménye, mindannyiunk törekvése: az esélyegyenlőség.
A kisebbségi létbe kényszerült erdélyi magyarság számára a nyelv jelenti az utolsó menedéket. Az anyanyelv az egyetlen igazi szülőhaza, amely megőrizte a közösségi érzületet. „Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember – írja Sütő András, aki szerint –: Azért vagyunk a világon, hogy a szavainknak valahol helyet teremtsünk benne.”
Ma már más társadalmi valóságban élünk, mint Sütő esszéinek megírásakor. De ha nem hisznek neki, higgyenek legalább Hirschnek: a szó kincs! És nem is csak egy kisebbség létének, hanem az emberiség jövőjének a záloga, hogy fiaink, unokáink ne jussanak oda, hogy „önkifejezés dolgában arra ítéltessenek, hogy malomköveket varrjanak össze, és homokból kötelet fonjanak.”
