Olykor hajlamosak vagyunk rácsodálkozni arra, hogy véreskezű, eszelős diktátorok, gátlástalan autokraták, közönséges közpénztolvajok hogyan kerülhettek hatalomra demokratikus választások útján. Vajon a demokráciával van a baj? Az egyenlő, titkos és általános választások nem garantálják a jogállamiság működését? Avagy manipulálható a választók többsége? Nos, ami ez utóbbit illeti a fejlett kommunikációs stratégiák és az úgynevezett „technokrata populizmus” korában a választók megtévesztése valóban komoly kihívást jelent a demokratikus berendezkedés számára szerte a világon és a báránybőrbe bújt farkasok sem ritkák a politikában.
Ám a demokrácia ellenségei ritkán törik be egyedül a kaput. Gyakran belülről nyitják ki nekik. Rendszerint a mérsékelt középpártok egyike folyamodik a szélsőség támogatásához abban a reményben, hogy így több szavazatot szerez, vagy könnyebben tud kormányt alakítani. Ilyenkor a szélsőséget felhasználók abban reménykednek, hogy beépítve azokat a hatalomba, majd megzabolázzák őket. Egy másik lehetőség a szélsőség előtt az elhúzódó gazdasági vagy politikai válság, a káosz megszüntetésének az imperatívusza.
A weimari köztársaságban Hitler – bár populista, nacionalista és antiszemita retorikájának volt közönsége – önmagában még nem rendelkezett a kormányzás feltételeivel. Franz von Papen és a konzervatív elit egy része úgy vélte, hogy a parlamenti patthelyzetből úgy találhat kiutat, ha Hitlert beemeli a hatalomba, de konzervatív miniszterekkel körülvéve ellenőrzés alatt tartja. A kockázatos lépés miatt aggályoskodó politikusokat von Papen 1933 január 30-án ezekkel a szavakkal szerelte le: „A mi céljainkat fogja szolgálni (…) Két hónapon belül olyan szűk sarokba szorítjuk őt, hogy visítani fog.” A következmények ismeretesek.
Benito Mussolini mozgalma rendszeresen alkalmazott politikai erőszakot: a fasiszta osztagok ellenfeleiket verték, pártházakat és szakszervezeti székházakat támadtak meg. III. Viktor Emánuel mégis úgy gondolta, hogy éppen Mussolini az az ember – nevezzük így –, aki helyreállíthatja a rendet, és 1922. október 30-án kormányalakítással bízta meg. Ekkor Mussolini fasiszta pártjának mindössze harmincöt képviselője volt az ötszázharmincöt fős parlamentben.
Venezuelában 1994-ben Hugo Chávez éppen börtönben várta a bírósági tárgyalását, ugyanis hazaárulással vádolták, miután néhány katonatiszttel együtt államcsínyt kísérelt meg. Egyszer azonban szélesre tárták előtte a börtön kapuját és közölték vele, hogy Rafael Caldera elnök megszüntette ellene a bűnügyi eljárást. Ennek előzménye az volt, hogy a veterán politikus, Caldera elvesztette pártja, a jobbközép Keresztényszocialista Párt (COPEI) támogatását és független elnökjelöltként indult a hatalomért. Választási kampányában megígérte Chávez kiszabadítását, aki nem kis népszerűségre tett szert korrupcióellenes demagógiájával. Caldera kampányában megígérte az 1992-es puccsisták, köztük Chávez szabadon bocsátását. Győzelme után betartotta ígéretét. Úgy gondolhatta, hogy miután Chávez hatalomra segíti őt, utána egyszerűen „bedarálja”. Ez így is történt, csak pont fordítva. 1998-ban Hugo Chávez megnyerte az elnökválasztást és rövid úton felszámolta a venezuelai demokráciát.
Romániában e sorok írásának pillanatában 117 napja nincs a parlament által is elfogadott kormány. A bal- és jobboldali pártok egy gyenge elnök mellett sikertelenül próbálják kiszorítani egymást a hatalomból. Eközben a szélsőséges Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) népszerűsége lassan, de biztosan nő, akciózásuk az elnök felfüggesztéséért egyre népszerűbb még a független értelmiségiek körében is. Ilyen körülmények között nagy lehet a középpártokban a kísértés, hogy a patthelyzetet az AUR-al kötendő koalícióval oldják fel.
Aztán majd megszelídítik a fenevadat…
