Sok mindent megér az ember, ha elég sokat él. Amúgy arról, hogy mi a sok, meg mi az elég jut eszembe a mindenkori János bácsival megesett történet, miszerint az asszony azzal próbálta jobb belátásra bírni a kocsmában, hogy „Gyere haza, mert eleget ittál!” Az önérzetes válasz az volt: „Lehet, hogy sokat, de eleget soha!” Így vagyunk az élettel is: lehet hogy sokat éltünk, de eleget soha. Tehát: ha az ember sokat él, sok mindent megér. Például azt, hogy már nem úgy néz ki, mint 18 éves korában. Hogy sűrűsödnek a ráncok a bőrön és ritkul a haj, amely ráadásul egyre szürkébb vagy fehérebb. S a mozgás is lomhábbá, kimértebbé, olykor esetlenebbé válik. Az esztétikum alakulását jelzi az a viccesnek szánt jellemzés, miszerint busójáráskor nem kell már beöltöznünk… Vagy megérjük azt, hogy az idősebb embert egyre ritkábban szólítják „uram”-nak, vagy „asszonyom”-nak, helyette odavetnek neki egy tiszteletlen „bácsi” vagy „néni” megszólítást. A kedvesebbje esetleg azt mondja: bátya. Mint nekem egy fiatal magyar határőr a román–magyar határellenőrzés végnapjaiban: menjen, bátya! A viselkedési normák megfakultak, a tiszteletet alig lehet felfedezni az emberek közötti kapcsolatokban. Mert mi más, ha nem a tiszteletlenség jele, ha a tanítónő, tanár „anyuká”-nak vagy „apuká”-nak szólítja tanítványa szüleit, holott mindkettőnek van becsületes neve. Mint ahogy tiszteletlenség az egészségügyi dolgozó részéről, ha „bácsi”-nak vagy „néni”-nek szólítja a beteget.
Nos, minap az egyik nagyáruházban rakoncátlankodó kisfiát próbálta fegyelmezni egy anyuka, nem túl nagy sikerrel. A gyerkőc minduntalan szeretett volna megvásároltatni valami játékot vagy édességet, az anyuka azonban hajthatatlannak bizonyult. Következetesen kitartott nevelési elvei mellett, nem engedett a gyermek kérésének, toporzékolásának, zsarolásának. Mikor mellém értek, azt mondta az anyuka: ha nem viselkedsz rendesen, odaadlak a bácsinak!
Három lehetőségem volt: vagy veszem a lapot, belemegyek a játékba és az anyukának segítve felajánlom, hogy éppen egy ilyen kisfiú kellene nekem, s szívesen elviszem. A másik lehetőség hogy elengedem az egészet a fülem mellett; a harmadik opció pedig: kikérem magamnak, hogy gyermekeket ijesztgessenek velem.
Ha az első lehetőséget választom, még vén kujonnak, szatírnak tartanak, netán gyermeket ijesztgető vagy éppenséggel molesztáló beteg állatnak mondanak. S mondanom sem kell, egyik reakcióra sem vágytam.
A másik opció – miszerint hidegen hagy, vagy úgy teszek, mintha hidegen hagyna a fiatal anyuka nevelési módszere – egyáltalán nem vonzott, azt jelentette volna, hogy egyetértek vele, helyeslem. Holott szemernyi egyetértés nem volt bennem. Csupán némi sértődöttség és megbántottság. No meg düh.
Így kézenfekvő volt a harmadik lehetőség választása: szóvá tettem a fiatal anyukának, hogy egyáltalán nem helyeslem fenyegetését, miszerint elviszem a fiát, ha rosszul viselkedik. Kérdőre vontam, amiért idegenekkel fenyegeti a gyermeket. No meg azért, hogy honnan veszi a bátorságot, hogy gyermeket ijesztgessen, fenyítsen idegenekkel. S miként csapódik le mindez a megfenyített kicsiben? Minden számára idegen idősebb férfi potenciális veszélyforrást jelent?
A fiatal anyuka megszeppent, nem erre a reakcióra számított. Azt hebegte, hogy viccnek szánta a dolgot…, s csendben eloldalgott. S mintha a gyerek sem hangoskodott volna oly nagyon, látva anyja meglepettségét.
Hogy mi az áruházi történet tanulsága? Talán az, hogy a sokat, de még nem eleget élt és sokat megért embereknek is adjuk meg a mindenkinek kijáró tiszteletet, no meg lehetőleg ne velük ijesztgessük a gyermekeket. De az is lehet, hogy csupán túlreagáltam a történteket…