Nem tudom, hogy emlékeznek-e rá, de másfél évvel ezelőtt parlamenti választások voltak Romániában. Azokat – igaz relatív többséggel – a Szociáldemokrata Párt (PSD) nyerte meg. Azóta a baloldali párt egy percet sem kormányzott, most pedig azon tűnődünk, hogy vajon Eugen Tomac kijelölt kormányfő jobb miniszterelnök lehet-e mint Ilie Bolojan (spoiler: igen, mert nála mindenki csak jobb lehet). Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy az előbbi a Népi Mozgalom Pártjának (PMP) az elnöke, amely politikai alakulat még csak el sem indult a választásokon, utóbbi pártja pedig 12,3 százalékot ért el, amellyel a dobogó harmadik helyére tudott csak felkapaszkodni. Ez azonban úgy tűnik, hogy senkit sem érdekel, a politikai elemzők figyelmét az köti le, hogy sikerül-e Nicuşor Dan államfőnek saját pártot, vagy legalábbis saját kormányt gründolnia a Bolojan és a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) tandemmel szemben.
Persze, a választói akarat teljes figyelmen kívül hagyását lehet magyarázni (a szélsőséges pártok megállításának szükségével, a kormánykoalíció töredezettségével) és az is tény, hogy a kialakult helyzetben bőven benne van a PSD felelőssége is, amelyik könnyen átengedte a vezérszólamot az akarnok Bolojannak, majd felrúgta a koalíciót, mielőtt kormányzási alternatívát tudott volna felajánlani.
Ugyanakkor azt is észre kell vennünk, hogy a mostani kormányválság nem előzménytelen. Hasonló helyzet alakult ki a Ciorbea-kormány lemondása után 1998 márciusában, a Tăriceanu kabinet esetében 2007-ben, amikor a Traian Băsescuhoz közel álló Demokrata Liberális Párt (PD-L) kilépett a koalícióból és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) az ellenzéki szociáldemokraták külső támogatására szorult, vagy az első Boc-kormány bukását követően 2009-ben, amikor az országnak 71 napig nem volt a parlament által elfogadott kormánya. Mindez arra utal, hogy valami gond van Románia alkotmányos rendszerével. Ez pedig nem más mint a meglehetősen szerencsétlenül alkalmazott félelnöki rendszer. Ahhoz, hogy ennek okait megértsük, vissza kell mennünk 1990-ig, a forradalom utáni első alkotmányozó nemzetgyűlésig. A hatalmat akkor megragadó Nemzeti Megmentési Front (FSN) elnöke, Ion Iliescu olyan szerepet képzelt el saját magának, hogy nagy legitimitása legyen, beleszólhasson a kormányzásba, de a döntések felelősségét ne neki, hanem a miniszterelnöknek kelljen viselnie. Ezt az igényt Antonie Iorgovan alkotmányjogász tökéletesen megértette és mint egy jó szabó Iliescura szabta az 1991-es alkotmányt, amely a rendszer lényegét tekintve azóta sem változott. Az elnököt közvetlenül választják meg, ami azt jelenti, hogy a tisztség birtokosa csakis egy karizmatikus politikus, és/vagy egy nagy párt által támogatott személy lehet, akinek azonban meg kellene elégednie protokolláris funkciókkal (beszédeket mondhat a nemzeti ünnepen és átveheti a Bukarestbe akkreditált nagykövetek megbízóleveleit). Nyilván ezt egy erős személyiségű elnök nehezen viseli, ergo igyekszik beleszólni a politikai döntésekbe és erre a Iorgovan-féle alkotmány lehetőséget is kínál neki. Egyrészt a kinevezések révén (ő nevezi ki az igazságszolgáltatási rendszer vezetőit, a titkosszolgálatok igazgatóit és egy sor állami szerv főnökét), másrészt pedig a kormánypártokra gyakorolt informális befolyása révén (rendszerint ő a legnagyobb párt elnöki székéből űl át a Cotroceni-i Palota bársonyszékébe).
Ilyenformán a köztársasági elnök és a miniszterelnök közötti konfliktus már bele van kódolva a rendszerbe, az ebből következő kormányválság pedig logikus következménye az Iliescu-Iorgovan féle alkotmánynak. Ma már sem Antonie Iorgovan, sem Ion Iliescu nincs az élők sorában, közös művük azonban túlélte őket. A legrosszabb hozadéka ennek a szabályozásnak nem is a közigazgatás időről időre történő lebénulása, hanem az, hogy a rendszer tág teret ad a kamarilla-politikának, felszínre dob gátlástalan szerencselovagokat és az istenadta – miként most is – valahogy mindig kiszorul a képviseletből és a döntéshozatalból.