Bakfark Bálintra, polgári nevén Greff Valentinra emlékezik szülővárosa, Brassó. November 13–15. között különleges zenei és kulturális programsorozattal tiszteleg az 520 éve született és 450 éve elhunyt művész emléke előtt. A háromnapos emléksorozat különleges vendége Kónya István lantművész lesz, a historikus lantjáték nemzetközileg elismert előadója, a régizene és a lantmuzsika kiváló szaktekintélye.
A szász származású erdélyi muzsikus volt az első magyar előadóművész és zeneszerző, aki a reneszánsz korban Európát járva, műveivel hírt adott az akkor török uralom alatt sínylődő Magyarországról. Virtuóz lantjátékával elbűvölte közönségét, művészetéről költemények is megemlékeztek. Szász származású magyar előadóművész, akit a románok is magukénak vallanak? Nincs ebben semmi ellentmondás, ha szülővárosa, az interkulturálissá fejlődött Brassó volt!
Feltehetőleg 1526 és 1530 között született. Tíz éves korában került Szapolyai János udvarába, ahol lantjátékot tanult. Mivel későbbi művei olasz hatást is mutatnak, elképzelhető, hogy az abban az időben az udvarban működő Matthias Marigliano is tanára volt, aki korábban X. Leó pápa magánzenészeként dolgozott. Az 1540-es évek végén Bakfark, miután Szapolyai özvegyének, Izabellának szolgálatából távozott, Párizsba utazott, hogy munkát keressen, de a királyi lantos pozícióját addigra betöltötték, így tovább kellett mennie. 1549-ben lett II. Zsigmond Ágost lengyel király lantosa, akit kisebb megszakításokkal tizenhét évig, szolgált, és legfőbb pártfogójával, a porosz Brandenburgi Albert herceggel is itt találkozott.
További utazásainak elsődleges célja valószínűleg az volt, hogy műveinek kiadót találjon, ezért látogatott el Danzigba, Wittenbergbe és Augsburgba. Sikert azonban csak Lyonban ért el, ahol Tournon gróf támogatásával – akit közben érseki rangra emeltek – 1553-ban megjelent első önálló publikációja. A lengyel király udvarához azonban annak ellenére is hűséges maradt, hogy – növekvő hírnevének köszönhetően – útközben több uralkodó is állást ajánlott neki. Észak-Itálián keresztül tért vissza Königsbergbe, majd onnan 1554-ben Lengyelországba. II. Zsigmond Ágostnak ajánlotta műveinek második önálló gyűjteményét, amelyet saját költségén, Krakkóban adatott ki. Az udvart 1566-ban rejtélyes körülmények között hagyta el: nem tudjuk, pontosan mi történhetett, de Bakfark alig tudott elmenekülni a király haragja elől, amikor a lengyel sereg katonái átkutatták a házát, és megsemmisítették minden ingóságát.
Ezután rövid ideig Bécsben élt, ahol három évig szolgálta II. Miksa császárt és magyar királyt. 1568-ban tért haza Erdélybe, majd 1571-ben Olaszországba, Padovába költözött. 1576. augusztus 8-án halt meg a városban dúló pestisjárványban. Mivel a korban a pestis áldozatainak minden tulajdonát elégették, hogy megakadályozzák a járvány továbbterjedését, Bakfark összes kézirata megsemmisült.
Ez az oka annak, hogy fennmaradt művei nagyrészt lengyelországi éveiből származnak, de néhány darabját megtalálhatjuk különböző olasz lanttabulatúrák kéziratos könyveiben is. Műveit ritkán nyomták újra, valószínűleg azért, mert technikai nehézségük nagyon sokáig egyedül szerzőjükön nem fogott ki. Lengyelországban a Bakfark után nyúl a lanthoz mondás máig azt az embert jelöli, aki tehetség vagy szakértelem nélkül lát hozzá valamihez.
