Lehet-e erdélyi magyar könnyűzenéről beszélni? – teszem fel a kérdést a kolozsvári Szabadság napilap beszámolóját olvasva a XII. Legszebb Erdélyi Magyar Dal című rendezvény gálaműsoráról. Noha tudom, olvasom, hallom – olykor élőben is –, hogy vannak különböző műfajban tevékenykedő zenekarok, tehetséges fiatalok, akik szeretnek együtt muzsikálni, komponálni, fellépni, egymást meghallgatni, akik szeretnének kitörni a névtelenségből, akik széleskörű ismertséget, megmutatkozási lehetőséget kívánnak elérni. Sikert, csillogást és – miért ne – pénzt is hozzá.
Mégis felteszem a kérdést, hogy lehet-e erdélyi magyar könnyűzenéről beszélni mindaddig, amíg nincs ennek a műfajnak országos összmagyar fóruma. A hetvenes évek kultúrpolitikáját és az annak köszönhetően működő magyar zenekarok tevékenységét kutatva jutottam arra a következtetésre, hogy a sztárokat – mert mai fogalmaink szerint valóban sztárok voltak a zenekarok és azok tagjai, akiknek nevét még ma is sokan ismerik – a közszolgálati tévé és a rádió magyar műsorai tették sztárrá. A televízióban felvételeket készítettek, ezeket hetente játszották, a hanganyagot a bukaresti és a területi rádió magyar adásaiban lehetett hallani, ráadásul a területi stúdiók műsorait az egész ország hallhatta a körkapcsolás révén. Ugyanakkor némelyik felvételből hanglemez készült a lemezgyárban, s ez is hozzájárult az előadók és a zeneszámok népszerűsítéséhez. A televízió magyar adása megismertette egymással Erdély különböző tájegységeinek magyar lakóit, az emberek rájöttek, hogy másutt, tőlük távol is laknak magyarok, akik ugyanúgy élnek, gondolkodnak, mint ők, akiknek ugyanazok az örömei, bánatai vannak, mint nekik. Csak másabb a tájszólásuk, netán az ünnepi viseletük. A magyaradás megszűnésével háttérbe szorult az összetartozás érzése.
Az egymásra találást – immár Kárpát-medencei kitekintésben – a Duna Televízió segítette, de két évtized múltán szétesett a társadalom a politikai törésvonalak mentén. A televízió és a rádió szerepe is megváltozott, a helyi kereskedelmi rádiók pedig csak segítik a közösségek atomizálását.
Éppen ezért üdvös volna, ha a Szabadság napilapban bemutatott kezdeményezést, az immár tizenkét kiadást megért Legszebb Erdélyi Magyar Dal Versenyt nemcsak helyben karolnák fel, hanem a felvételeket műsorra tűzné valamennyi erdélyi magyar közszolgálati és kereskedelmi rádió és tévé. S ugyanígy átvehetné a Marosvásárhelyi Rádió hasonló célokat szolgáló Kotta című műsorát, a benne megfordult mintegy 70 előadó dalait. Vagy valamennyien népszerűsíthetnék a székelyudvarhelyi Siculus fesztiválon fellépő, ott díjazott zenekarok, előadók dalait. Továbbmenve: közös, erdélyi szintű toplistát is lehetne indítani, ezzel is segítve az ifjú tehetségek kibontakozását. Különben nem marad más út számukra, mint a magyarországi kereskedelmi tévéadók tehetségkutató műsorai. Tapasztalataink szerint azonban aki ott befut – ott is marad. Érthető módon, mert ott nagyobb a felvevőpiac, a fizetőképes kereslet, ráadásul jobban kiépült a zenei ipar. Keveseknek sikerült ottani tapasztalataikat, sikereiket itthon is kamatoztatni.
Tudom, rengeteg akadálya van, lehet egy ilyen kezdeményezésnek, de hiszem, hogy érdemes lenne próbálkozni az akadályok leküzdésével és a zenei összefogás megvalósításával, ezzel is bizonyítva, hogy kisebbségi sorban, fogyatkozó fiatalsággal is lehet minőségi szórakoztató zenét művelni. Addig is maradjunk annyiban, hogy igenis: van erdélyi magyar könnyűzene, csak éppen nem engedünk, nem biztosítunk neki kibontakozási teret.
